A brüsszeli NATO-csúcs és annak előzményei éles fénybe állítják annak a nyugati civilizációnak az értékrendjét, melynek nevében az Egyesült Államok vezérlete alatt létrejött Észak-Atlanti Katonai szövetség csaknem egy évszázadon át igényt támasztott arra, hogy a Föld összes államában uralkodóvá tegye az egyetemes emberi jogokra alapozott liberális demokráciát.

Ez a felvilágosodás értékeit uralkodó ideológiává emelő liberális demokrácia jogot formált magának arra, hogy a világ minden táján, ahol az egyenlőség, szabadság, testvériség jelszavaira alapozott emberi jogokat megsértik, akár katonai erővel is beavatkozzon, hogy saját értékrendjét és nem utolsó sorban önnön gazdasági és politikai érdekeit érvényesítse.

Mindeközben a jelszóként hangoztatott értékeket: az egyenlőséget, a szabadságot és a testvériséget ugyanúgy lábbal tiporta, mint mindent és mindenkit, aki érdekeinek ellenszegült. Az Egyesült Államok, gyakorta az Egyesült Nemzetek akaratával is dacolva, Dél-Amerika és a Közel-Kelet legdiktatórikusabb és agresszívabb államait, a chilei Pinochet diktatúrát, Szaúdi-Arábiát, Törökországot támogatta.

A mostani NATO-csúcsig azonban úgy tűnt, hogy a felek valóban az egyenlőség, a szabadság és a testvériség értékei alapján szerveződnek. Az ENSZ-ben magában az Egyesült Államok is betartotta az általa hirdetett játékszabályokat. Legalább formálisan. Amire a Biztonsági Tanácsban kijáró vétójog is lehetőséget teremtett. Trump azonban tiszta vizet öntött a pohárba. Félretolt minden diplomatikus tapintatot, nyers leplezetlenséggel juttatta kifejezésre, ki is az úr a szemétdombon.

Már a Theresa May angol miniszterelnöknél tett munkalátogatás is meglehetősen vészjósló körülmények között zajlott. Igaz, az állami látogatás terminustól – Theresa May amerikai látogatásának megalázó tapasztalatai nyomán – az angol Parlament alsó és felső házai már eleve elzárkóztak, mert az azzal járt volna, hogy Trump beszédet mond a képviselők előtt. Márpedig szerintük Trump és az angol Parlament értékrendje csillagászati távolságra áll egymástól.

Trump elődeinek, Bushnak, Obamának és másoknak angliai látogatásakor ujjongó milliók sereglettek ki a vendégek fogadására. Tényleges lelkesedéssel. Ez alkalommal maga a fogadás is inkább valamiféle ellendemonstrációvá fajult, ahol a tüntetők a dagadt bébinek ábrázolt Trump hatalmas léggömb karikatúráját emelték a fejük fölé. Okkal, hiszen Trump ahányszor csak tehette, betartott az angoloknak. Megtagadott mindent, ami angol szempontból fontosnak mutatkozott. Kilépett a párizsi klíma-egyezményből, visszavonta az Obama által tető alá hozott Iráni Atom-szerződéshez való hozzájárulását, kereskedelmi háborút indított legfőbb kereskedelmi partnerei, Kína, Európa, Kanada ellenében. Nyílt támadást intézett a NATO, az Európai Unió, az Egyesült Nemzetek Szervezete ellen.

Így aztán az a döntés született, hogy Parlament helyett Trump a királynővel fog találkozni. (Az óriás-bébi természetesen őt is alaposan megvárakoztatta.) A Theresa May-el való találkozó előtt pedig Interjút adott a The Sun nevű bulvárlapnak, melyben Theresa May politikai ellenlábasát, a őskonzervatív Boris Johnsont mint kiváló eljövendő miniszterelnököt magasztalta. May-ről alig ejtett szót. Még udvariasságból sem igen. Élesen nekitámadt viszont Sadiq Khannak, London muszlim származású polgármesterének, akit korábban a londoni merényletekért is felelőssé tett.

A NATO-csúcson tanúsított magatartása mindezt csak megkoronázta. Még az amerikai lapok is arról cikkeztek, hogy Trump minden fenntartás nélkül megzsarolta és megfenyegette partnereit, hogy ha 2019-ben nem emelik a buttó nemzeti jövedelem 2 százalékára katonai hozzájárulásaikat, a saját belátása szerint fog eljárni. Nicolas Burns, a neves külpolitikai szakértő, egykori amerikai NATO-diplomata szerint „Trump oda nem illő és cinikus brüsszeli magatartása megalázó volt a NATO-partnerek számára, akik a döbbenettől szóhoz sem tudtak jutni.” Talán a V4-ek kivételével, tehetjük hozzá, akik aligha tagadhatták meg maguktól az elégtétel érzését, látván, hogy végre valaki az ő európai ellenlábasaiknak is azt adja, amit nekik kell az ő részükről évek óta lenyelniük.

A különbség csak az, hogy miközben a V4-ek – különböző hangerővel – mégiscsak tiltakoztak, May, Macron, Merkel és a többiek a sértéseket zokszó nélkül nyelték le. A 2 százalékos hozzájárulást, mely számos európai állam- főként a németek számára felett fájdalmas lesz, a V4-ek is ellenvetés nélkül elfogadták. A fényképezésnél a szervezet már egyfajta elégedettséget mutatott… (Ez utóbbi a mi Iohannisunknál már egyfajta mámorrá édesült.)

A tényleges helyzetet legvilágosabban Sigmar Gabriel, a német szociáldemokraták korábbi elnöke írta le egy Spiegelben megjelent interjújában: „Trumppal kapcsolatban többé nem lehet semmiféle illúziónk… Az általa vezetett Amerikára többé aligha alapozhatunk. Ő, aki az észak-koreai diktátort bebetonozza hatalmába, a demokratikus Németországban szinte már leplezetlenül kormányt szeretne változtatni. Ezt nem fogadhatjuk el… Donald Trump csak az erő nyelvét ismeri. Következésként nekünk is meg kell mutatnunk, hogy tudunk erősek és határozottak lenni. Az igazság az, hogy sem Trumppal, sem Amerika nélkül nem lehetünk meg. Ezért kettős stratégiára van szükségünk. Követeléseire világos, kemény és főként egységes választ kell adnunk. Minden próbálkozás arra, hogy kiegyezzünk vele, további orcátlanságokra ösztönözheti. Ennek véget kell vetnünk. Ha ő az amerikai katonai hozzájárulás fejében dollármilliárdokat követel vissza tőlünk, nekünk is dollármilliárdokat kell visszakövetelnünk azoknak a milliárdoknak a fejében, melyekbe nekünk a – kudarcos amerikai katonai intervenciók nyomán nyakunkba zúdult észak-afrikai, főként iraki – menekültek ellátása kerül.”

Sajnos azonban – ez az elvileg helyes – érv korántsem annyira nyomós, mint amilyennek Gabriel véli. Trump könnyedén visszaverheti azzal, hogy Németország és Európa nem csupán, sőt nem is főként menekülteket, hanem főként illegális bevándorlókat kénytelen ellátni, akiket maga engedett, sőt hívott be az Unió és főként országa területére.

Súlyosabban eshet a latba a zöldek egyik vezetőjének Hofreiternek a kritikája, aki azt hányja Angela Merkel szemére, hogy „államát az Egyesült Államokkal szemben zsarolhatóvá tette és alávetette magát Trump fegyverkezési ideológiájának.”

Az, hogy Trump bennünket, európaiakat is belekényszerít egy újabb esztelen fegyverkezési hajszába, minden normális emberben súlyos kételyeket ébreszthet. Ki ellen fegyverkezünk? És mi végre? Mi marad az egyenlőség, testvériség, szabadság alapelveiből, ha a tisztességes kompromisszumok, s implicite a környezetet is tehermentesítő leszerelés helyett ismét fegyveres erőszakkal akarjuk egymásra kényszeríteni akaratunkat?

Semmi.

Trump beszéde tiszta beszéd volt. Ő azt is vállalta, hogy az álságos emberjogi diskurzus Amerikájáról lerántja a leplet. Egyértelművé tette az eddig is félreérthetetlent: pusztán az erő számít, s azzal ma Amerika rendelkezik. Csakhogy az effajta tiszta beszéd mindig is katasztrófákba hajszolta az emberiséget.

De mintha úgy tűnne, két világháború nem volt elég. Katasztrofális vigasz, hogy a harmadik majd bizonyosan elég lehet...

Ha marad egyáltalán túlélő, aki levonhatja a konzekvenciákat…