A törökországi népszavazást, melynek az elnöki rendszer kialakítására vonatkozó alkotmánymódosításról kellett döntenie, elkeseredett küzdelem előzte meg. Az elkeseredettség igazi oka azonban nem az ellenzék sarokba szorítottsága volt, hanem az, hogy Erdogan, amikor a népszavazás ötletével előrukkolt, még arra számított, hogy az állítólagos államcsíny leverését követő terror, az elbocsátások, bebörtönzések, megfélemlítések nyomán az állampolgárok „masszív támogatásukról” fogják biztosítani a keménykezű – stabilitást és biztonságot ígérő – államférfiút.

Időközben azonban kiderült, hogy terror ide vagy oda, a török társadalom erősen megosztott, a népszavazás hajszálon múlhat.

Erdogan ezért megtett mindent, amit csak lehetett, sőt jószerével azt is, amit normális körülmények közt meg sem tehetett volna... Legjelentősebb ellenfeleit, a kurdokat jószerével a választási küzdelemből is kiszorította. A kurd párt teljes parlamenti képviselete börtönben ül, a kurd településekről jobbára az ottlakókat is elűzte. S az ellenzékieknek az ország más területein is rendőrségi túlkapásokkal, erőszakos tömegakciókkal kellett szembesülniük. Az állami televízió gyakorlatilag Erdogan magántévéjeként funkcionált. A választók a választás napján is reggeltől estig őt és csak őt láthatták a képernyőn.

És természetesen a választási bizottság is csaknem teljes egészében az ő híveiből állt. Nem véletlen, hogy a török törvények szerint is érvénytelen szavazócédulákat is érvényesnek fogadott el.

S még ez sem minden. Erdogan megpróbálta megnyerni magának a külföldön élő mintegy három milliónyi választásra jogosult török állampolgárt is. Ezek a kísérletek a nyugati államok ellenállása miatt jobbára kudarcot vallottak. De a konzulátusok és a török titkosszolgálat továbbra is mindent megtett, hogy a Nyugat-Európában élő törököket megfélemlítse. A német állampolgárságért folyamodott törökök, kurdok, aleviták, elmenekült értelmiségiek meg sem kísérelhették, hogy részt vegyenek a szavazáson, hiszen az a veszély fenyegette őket, hogy a konzulátus, ahol a szavazás zajlott, s mely természetesen török fenségterületnek számít, a titkosszolgálat információi nyomán bevonja útleveleiket. Ez esetben ugyanis eredeti okiratok hiányában a német állampolgárság elnyerése is lehetetlenné vált volna. Egyeseket a török titkosrendőrség azzal fenyegette meg, hogy otthonmaradt rokonaiknak eshet baja. S a fenyegetést kénytelenek voltak komolyan venni, hiszen közismert, hogy a közel száz bebörtönzött újságíró házastársait, sőt gyerekeit is rendszeresen zaklatják.

Nem csoda, hogy a választásra jogosultak fele meg sem jelent az urnáknál. S akik megjelentek, azok is döntő többségükben az „Igen”-ekre adták szavazatukat.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (az OSCE) szakértői, akiket egyébként a török kormány hívott meg a választásokra, már a kezdet kezdetén felhívták a figyelmet az esélyegyenlőség súlyos fogyatékosságaira: a sajtószabadság szinte teljes hiányára, az ellenzéki kampányrendezvények bojkottálására, a rendőrségi túlkapásokra, s magára a szükségállapotra, mely a terrorizmus támogatásának vádjával gyakorlatilag bárki zaklatására, sőt letartóztatására lehetőséget teremt.

Egyetlen példa. A Die Welt munkatársa, Deniz Jücel, aki török és német állampolgár is, lapjában egy közismert viccet is közzé tett, mely (a halálos ítélet erdogani visszaállítására is célozva) egy török és egy kurd halálraítéltről szól, akiknek a fogdában még megengedik, hogy az utolsó kívánság jogán kérhessenek valamit. A kurd azt kéri, hogy láthassa még egyszer az édesanyját. A török utolsó kívánsága viszont az, hogy a kurd kérése ne teljesülhessen. Jücelt terrorizmusra való felbujtás vádjával letartóztatják, s közel egy éve börtönben ül. Még a nagyhatalmú német állam sem képes arra, hogy kiszabadítsa. Német állampolgársága ellenére sem. No comment.

Ami azonban még elképesztőbb: a németországi – az amerikainál is amerikaibb – demokráciában szocializált törökök kétharmada a fentiek ellenére is Erdogan eddig is nyilvánvalóan antidemokratikus hatalmának kiterjesztésére adta szavazatát. S a Dániában és Ausztriában élők – még nagyobb arányban – ugyanezt tették. Ráadásul maga a tény az „integráció” híveit mintha gondolkodóba sem ejtené. Pedig töprengésre nagyon is lenne okuk. Ha ugyanis az arab világ néhány évtizede még legszekulárisabb és legdemokratikusabb államának Nyugaton élő polgárai önként vállalják az erdogani tekintélyuralmat (hogy finoman fogalmazzak), akkor mire számíthatunk a törököknél jóval kevésbé „européer” illegális bevándorlók részéről. A tényleges menekültek sajátos kategóriát jelentenek. Ők – rettenetes tapasztalataik nyomán – talán hajlamosabbnak mutatkozhatnak arra, hogy a nyugati demokrácia áldásait megbecsüljék. A törökök azonban nem háborús zónából menekültek. Sőt, egyáltalán nem is menekültek. Pusztán bevándoroltak. Igaz, egy olyan sötét nacionalizmustól terhelten, amilyenre Hitler óta már csak Kelet-közép Európa egynémely államában van példa.

Nem hiszek abban, hogy van integrálhatatlan népesség. De bármely népcsoport azzá tehető. Ha a törökök Németországban azt kapnák, amit a például a XVIII. század Magyarországán a 30 éves háború szörnyűségei elől menekülő svábok kaptak, alig hiszem, hogy nacionalisták maradhattak volna. A „svábok” (korántsem mind voltak azok) ugyanis azzal az ígérettel érkeznek a Magyar Királysáságba, hogy fölbirtokot, adómentességet, önkormányzatot kapnak. S valóban kaptak is. Még az 1907-es Lex Apponyi dacára is a XX. század közepéig őrizhették „anyanyelvüket” (mely szintén egész sereg német dialektusból ötvöződött), és mivel a falvakat, melyekben megtelepedtek, maguk alapíthatták, önkormányzatukat is. Nem csoda tehát, hogy németként is a lehető leglojálisabb magyar állampolgárokká válhattak. S hogy valóban azok voltak, az – a Második Világháborút követő években –, amikor a kollektív bűnösség vádjával elkezdik őket kitelepíteni, félreérthetetlenül ki is derül. Gyakorlatilag senki nem akar elmenni, s azok közül is, akiket karhatalommal kitelepítenek, néhány éven beül közel tíz százalék – államhatárokon át is – visszaszökik Magyarországra. S még a Németországban maradottak egy része is magyar címert vésetett sírköveire. Fél évszázad múltán is. Az egyik ilyen sírkövön 2006-os, és 2009-es dátum olvasható. (Nyilván a férj és a feleség elhalálozásának dátumai.)

Vajon a németországi törökök meddig őrizhetik anyanyelvüket? Vajon van esélyük báminő önrendelkezésre? Vajon úgy érezhetik, hogy nyelvük és kultúrájuk Németországban valóban egyenjogú lehetne a némettel? Vajon, ha kitelepítenék őket, a német himnuszt énekelve szállnának fel a „marhavagonokba”, amint a magyarországi svábok tették?

Aligha. És itt van a kutya elásva.

Persze nem csak a német integrációs (valódi nevén asszimilációs) stratégia ludas a dologban. Törökországot is a Nyugat tette nagyhatalommá. Az Amerikai Egyesült Államok – Soros Györgyöstől – lenyelte neki az örmény holokausztot, a kurd közösségek módszeres szétverését, terroristává minősítését. A kíméletlen török nacionalizmus, miközben Nyugat – a szomszédos államoknál is jóval kevésbé nacionalista – Magyarországot szisztematikusan fasizmussal vádolja, senkit nem zavart és zavar. És most csodálkozunk rajta, hogy Erdogan – miközben fasiszta diktatúrát épít – megengedheti magának, hogy Dániát, Németországot, Ausztriát fasisztázza.

Törökország egyfajta reálpolitika nevében „természetesen” továbbra is „stratégiai partnerünk” marad. Annak ellenére is, hogy a Die Welt cikkírója világosan kimondja: „Egyetlen olyan parlamentje sincs a világnak, mely egy alkotmánymódisítást ilyen törékeny többségre alapozhatna. Még ha Erdogan a törököket minden eszközzel szerelmi vallomásokra kényszeríti is. Erdogan bizonyosan nem az a – mindenki által istenített – uralkodó, akinek a nép mindenben szabad kezet adhatna. És soha nem is válhat azzá. Ez ma már kétségtelen. Teljesen függetlenül attól, hogy mi áll a frissen módosított Alkotmányban.”

Einverstanden, mondhatnám, de ismételten fel kell tennem a kérdést: vajon csak Erdogan és a törökök a bűnösek ebben? Vajon nem mi, a „szabad Nyugat” alapoztuk-e meg Törökország és Erdogan mértéktelen hatalmát?

S vajon más államok vonatkozásában is nem folyton-folyvást ugyanezt tesszük? Talán addig, amíg már utolsó kívánságunk sem teljesülhet…

Fotó: thedailybeast.com