Nagy hírem van a nyelvészek számára, alighanem világszenzáció: 2016. október 2-án Magyarországon elvégeztek egy olyan pragmatikai kísérletet, amilyet ennyi emberrel még soha sehol, és valószínűleg nem is fognak (bár ahogy a politikát elnézem, erre nem mernék mérget venni). Az eredmények most már kétségbevonhatatlanul igazolják azt, amire eddigi ismereteink alapján is számíthattunk.

De kezdjük tán azzal, mi is az a pragmatika. Mindenki észrevehette már, hogy bizonyos beszédhelyzetekben bizonyosfajta mondatokon egész mást értünk, mint amiről szoros értelemben szólnak. Például mikor egy szobában azt mondom valakinek: Itt nincs levegő, mire ő rögtön kinyitja az ablakot. Én nem mondtam, hogy nyissa ki, ő mégis megérti nemcsak azt, amit mondtam, hanem azt is, hogy miért mondtam azt, és mit szeretnék vele. Az ilyenfajta nyelvi interakciókkal a pragmatika foglalkozik, ez egy érdekes tudomány, amelynek elég nagy átfedése van a nyelvészettel is, különösen a szemantikával (jelentéstannal).

Főleg a pragmatika foglalkozik az iróniával is, hiszen az legtöbbször abban áll, hogy mondunk valamit, amit abban a helyzetben pont fordítva kell érteni. Például ha nagyon elrontottunk valamit, ironikusan mondhatjuk (nem okvetlenül gúnyosan is, az irónia és a gúny nem fedi teljesen egymást), hogy: Ezt jól megcsináltuk! Ez igazából arról szól, hogy nagyon rosszul csináltuk.

Az ilyen kifejezések gyakran ironikus kérdések. Ha például hiába próbálunk valakit lebeszélni valamiről, amiről látni lehet előre, hogy abból jó nem lesz, mégis megteszi, akkor mikor már ő is látja a katasztrofális eredményt, azt kérdezzük: Na, most már boldog vagy? Ez attól ironikus kérdés, hogy egyáltalán feltesszük, mikor pedig abban a helyzetben biztosak lehetünk benne, hogy nem boldog, sőt. Ironikus kérdéseket nem is azért szoktunk feltenni, hogy megtudjunk valamit, és ezt az is tudja, akitől kérdezzük, ezért az ilyenekre általában nem is szoktak igennel vagy nemmel válaszolni.

És most értünk el ahhoz, amiért az eddigieket el kellett mondani. Az ironikus kérdések egyik jellegzetes fajtája az, mikor valakitől megkérdezzük, hogy akar-e valami olyasmit, amiről mindenki tudhatja, hogy az számára valami rossz dolog, amit tehát normális ember nem akarhat. Például ha a gyerek felmászik valahova, és azt kérdezzük tőle: Azt akarod, hogy kitörjön a nyakad? Itt se a válaszra vagyunk kíváncsiak, a kérdéssel nem azt akarjuk megtudni, hogy a gyerek akarja-e ezt, vagy nem, ennek a kiderítésére az ilyen kérdés nem is alkalmas, hanem rá akarjuk vele venni valamire (és ez elég fontos összetevője ennek), itt most éppen arra, hogy szálljon le onnan. Az ilyen kérdésre sem szokás igennel vagy nemmel válaszolni, ha pedig mégis kiköveteljük a választ, akkor világos, és ezt előre tudni lehet, hogy az csakis nem lehet. Persze száz gyerek közt mindig akad egy-kettő, aki ilyenkor huncutkodásból igennel válaszol, de arról mi is tudjuk, hogy az csak vicc.

Hogy az ilyenfajta, akar-ral szerkesztett ironikus kérdésekre milyen arányban adnak az emberek igen vagy nem válaszokat (hogy a kérdés miről szól, teljesen mindegy!), azt pragmatikai kísérletekkel lehet vizsgálni. Az ilyen jellegű kísérletekben a megkérdezett alanyok száma általában nem szokott több lenni száznál, hiszen a válaszok elsöprő többsége az ilyen típusú ironikus kérdések esetében például annyira egyöntetűen a nem lesz, hogy nem is érdemes ennél több embert megkérdezni, mert világos, hogy ezer emberrel is nagyjából ugyanazt az arányt kapnánk.

A nagy hír pedig az, hogy egy ilyen kísérletet Magyarországon akkora emberanyagon végeztek el, hogy az mindenképpen a rekordok könyvébe való. A kísérlethez használt ironikus kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Mint látjuk, ennek szakasztott ugyanaz a szerkezete, mint a fentebbi nyaktörősé: azt kérdi, Akarja-e, és utána jön valami, amit különösen ebben a formában, ahogy itt meg van fogalmazva, épeszű ember bajosan akarhat, hiszen ugyan kinek lehetne az jó, kinek hiányzik az, és egyáltalán hogy jöhetne valaki ahhoz? És mint az ilyenfajta ironikus kérdéseknek, ennek se az volt a célja, hogy megtudjuk, ki mit akar, hiszen az ilyen kérdés erre eleve alkalmatlan, hanem hogy rávegye az embereket valamire. Ez nagyon is feltűnően látszik, ha a kérdésnek a kísérlet előkészítése során született közérthetőbb változatait nézzük, amilyenekkel mindenfelé találkozhattunk, különösen az internetes cikkek és Facebook-bejegyzések kommentjeiben, például: „Azt akarod, hogy idejöjjenek a migránsok, és megerőszakolják a lányodat vagy a feleségedet?” Világos, hogy ez sem arról szól, mint ahogy az eredeti, ténylegesen feltett kérdés sem, hogy ezt akarod-e tényleg, hanem arról, hogy ha nem akarod, akkor menj, és szavazz úgy, ahogy kell.

A kérdést 8.261.394 felnőtt korú magyar embernek szerették volna feltenni, de csak 3.561.735-en vállalták, hogy részt vesznek a kísérletben. Közülük 223.252 (a válaszolók 6,27%-a) olyan választ adott, amit a kísérleti protokoll szerint nem lehetett értékelni, mert a szerint csak az egyértelmű igen vagy nem válaszok számítottak. Az értékelhetetlen válaszok feltűnően nagy aránya viszont jól mutatja azt (és ez is a kísérlet egyik figyelemreméltó tanulsága), hogy az emberek mennyire természetellenesnek érzik azt, hogy egy ilyen ironikus kérdésre igennel vagy nemmel kelljen válaszolni, hiszen az ilyenekre nem szoktunk, tehát a „hülye kérdésre hülye válasz” elve szerint mindkettőt bejelölték. Ezeket leszámítva maradt 3.338.483 értékelhető válasz, és amint az várható, sőt előre megjósolható volt a kérdés természete alapján, ezek közül 3.282.928 (az értékelhetők 98,34%-a) nem volt, és csak 55.555 (1,66%) volt igen, ami nagyjából megegyezik azzal, amilyen arányban gyerekek is szoktak igennel válaszolni az ilyen ironikus kérdésekre.

Az igen-ekkel kapcsolatban azonban érdemes még megjegyezni valamit. Az teljesen világos, hogy akik ilyen választ adtak, azok nem azért válaszoltak így, mintha ők tényleg ezt akarnák, szó sincs róla, hanem az igen itt inkább csak egy „csakazértsem nem”, hogy ne az legyen, amit valakik nagyon szeretnének. Viszont a kísérleti eredményekből jól látszik (és ez is egy fontos tudományos eredménye ennek a kísérletnek), hogy egy ilyenfajta ironikus kérdésre mennyire nehéz, majdhogynem lehetetlen igennel válaszolni. Gondoljuk csak el, hogy voltak, akik elég sok energiát öltek bele, hogy rávegyék az embereket arra, hogy igennel válaszoljanak, és az igen-ek aránya ezzel együtt is csak 1,66%! Hogy ez miért van így, azt jobban megértjük, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen ironikus kérdések hátterében mindig ott rejtőzik egy olyan is (és tulajdonképpen az teszi őket ironikussá), aminek nagyjából az az értelme, hogy „Te tényleg hülye vagy?” És jelentkezzen, aki egy ilyenre szívesen mondaná azt, hogy „igen”!

A pragmatikai gigakísérlet eredménye tehát az lett (és tulajdonképpen ez minden, amit meg lehet belőle tudni!), hogy: ha embereket olyan helyzetbe hozunk, hogy bármilyen akar-os ironikus kérdésre igennel vagy nemmel kell válaszolniuk, akkor az várható, hogy a nem válaszok aránya 98% fölött lesz, az igen válaszoké pedig még akkor is elenyésző lesz, ha erre a kísérletben résztvevőket valaki megpróbálja rábeszélni. És ez talál azzal, amire előzetes hipotézisként számítani is lehetett. Mikor a kérdést először megláttam, rögtön mondtam itt többeknek (nagy kár, hogy nem írtam meg, most hivatkozhatnék is rá), hogy a nem válaszok aránya 90% körül lesz. Azért nem mondtam többet, mert én nemcsak a kísérletben értékelhető válaszokra gondoltam, hanem az összesre, és ha úgy számítom, akkor ami végül is kijött, az 92,17%, úgyhogy nem is tévedtem olyan nagyot.

És ez biztosan nem azért van így, mert a meghívottaknak csak 43,11%-a vállalta a részvételt a kísérletben, hiszen ez nem azon múlott, hogy kik vettek részt, és kik nem, hanem a kérdés pragmatikai jellemzőiből adódott, hogy ettől nagyon eltérő eredményre akkor se lehetett volna számítani, ha mindnyájan elmennek. Mondjuk az lehet, hogy a „csakazértis igen” válaszok aránya egy picivel nagyobb lenne, mert a távol maradók közt azok is ott vannak, akiket sikerült ugyan meggyőzni arról, hogy egy ilyen kérdésre adott természetes reakciójuk ellenére is jobb lenne, ha igennel válaszolnának, de akkor inkább oda se mentek, semmint hogy egy igennel röhögtessék magukat. (Különben a vártnál kisebb részvételi arány is mond valamit: sokan annyira hülyén érezték volna magukat, ha egy ilyen ironikus kérdésre igennel vagy nemmel kellett volna válaszolniuk, ahogy normálisan nem szoktak, hogy inkább nem vettek részt a kísérletben.)

Még csak annyit, hogy az akar-os ironikus kérdések esetében az igen-ek és nem-ek ilyen aránya eléggé független attól, hogy a kérdés miről szól. Ha azt kérdezték volna, hogy „Akarja-e, hogy ugyanazért a munkáért, amit eddig végzett, ezentúl az eddigi fizetésének kétharmadát kapja?”, a nem válaszok aránya várhatóan ugyanúgy 98% fölött lenne, és lenne nagyon kevés igen válasz is, ebben az esetben inkább a hecc kedvéért.

Ez a kísérlet tehát világpremier, és nemcsak a résztvevők nagy száma miatt, hanem azért is, mert a lebonyolítása a kormány számítása szerint több mint 13 milliárd forintba került (csak a pénzbeli kiadásokat számítva). Pragmatikai kísérletre eddig még soha ennyit nem költöttek sehol, pláne olyanra, amiből semmi egyebet nem tudhattunk meg, mint amit nagyjából addig is tudtunk.

Eddig a kérdés iróniájáról volt szó, az viszont már „a sors iróniája”, hogy ezt a pragmatikai kísérletet most mindenki népszavazásnak nézi, mert hogy akként volt megszervezve, és az eredményét is aszerint értékeli, mintha az a „népakaratról” szólna. Pedig ez arról nem mond, mert nem is mondhat semmit: ez csak arról szól (és ezt éppen a nem válaszok 98%-nál is nagyobb aránya bizonyítja!), hogy a résztvevők azonnal felismerték, hogy ez egy ironikus kérdés, és mindenki tudta, hogy a pragmatikai szabályok szerint egy ilyen szerkezetűre milyen választ kell adni. A politikusok pedig nem tudnak hova lenni a csodálkozástól, szinte nem jön nekik, hogy elhiggyék, amit látnak: „A miniszterelnök elmondta [...], hogy az érvényesen szavazók 98 százaléka nemmel szavazott a migránsok kötelező betelepítésére. Szerinte ez egy olyan politikai egység, ami korábban egyetlen más kérdésben sem nyilvánult meg.” Majd (szó szerint tőle idézve): „Egy újszerű egység ez, amely nem pártkérdésben jött létre, hanem a pártok fölötti, nemzeti ügyben.” Pedig ez az „újszerű egység” inkább csak a pragmatikai szabályok alkalmazása terén érvényesült, de az nem is annyira „újszerű”, hiszen nem most jött létre, ez rég megvan, a nyelvhasználat pragmatikája réges-rég így működik mindenkinél, pártszimpátiától függetlenül. És éppen ez a 98% mutatja minden kétséget kizáróan, hogy éppen erről van itt szó. Azt ugyanis még a politikusok is nehezen bírják elképzelni, hogy ha valóban az akaratukat fejezik ki, a magyarok között bármilyen kérdésben is lehetséges lenne egy 98%-os konszenzus, hiszen ez tényleg teljesen valószínűtlen, sőt hihetetlen. Ha viszont annak nézzük ezt a történetet, ami valójában volt, akkor a 98% nagyjából az az arány, ami az ilyen ironikus kérdésekre adott válaszokra vonatkozó kísérletben várható.

A politikusok ugyan népszavazásnak szánták volna ezt, csakhogy ahhoz kellett volna legalább annyi profizmus is, hogy ne egy ironikus kérdést tegyenek már fel, hanem egy olyat, amely lehetővé teszi, hogy az emberek tényleg a saját véleményüket fejezzék ki, és azt a pragmatikai szabályok ne írhassák felül. (Persze ha az igazi cél nem az, hogy megtudjuk, mit akarnának az emberek, hanem hogy az eredmény olyan látványos legyen, amit aztán mindenütt mutogatni lehessen, akkor pont egy ilyen „cseles” kérdést kell feltenni, mert ott biztos az jön ki, amire számítunk. De erről inkább nem mondanék semmit, mert nem voltam ott, hogy tudhassam, hogy is történt ez, inkább tartom magam ahhoz a nagyon bölcs Murphy-törvényhez, ami így szól: ha valamit közönséges emberi ostobasággal is kielégítően meg lehet magyarázni, ott nem feltétlenül szükséges még rosszhiszeműséget is feltételezni. Akik viszont tudják, hogy is volt ez, el tudhatják dönteni, mi is van valójában a történet mögött, és muszáj is választaniuk vagy az elképesztő dilettantizmus, vagy a rosszhiszeműség között, mert a kettő közül az egyik biztosan fennáll, harmadik lehetőség pedig nincs, hacsak nem a kettő együtt. Azt nem remélem, hogy nekünk is megmondják, mire jutottak, pedig kíváncsi lennék rá.)

Lehetett volna például valami ilyen formájú kérdést feltenni: „Egyetért-e azzal (de ha a népakaratra vagyunk kíváncsaiak, itt már lehet akár így is: Akarja-e,) hogy az Országgyűlés foglalja törvénybe, hogy az Országgyűlés hozzájárulása nélkül senki sem kötelezheti Magyarországot arra, hogy nem magyar állampolgárokat fogadjon be végleges letelepítés céljából?”

Ez ugyan igazából nem egy szokásos törvénybe való, hanem az Alaptörvénybe, csakhogy azt nem lehet a kérdésbe belefoglalni, mert az Alaptörvény 8. cikke szerint: „(3) Nem lehet országos népszavazást tartani a) az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről”. Az Országgyűlés viszont utólag dönthet úgy, hogy a népszavazás során kifejezett népakaratot inkább az Alaptörvénybe foglalja, ahol ennek a helye van, hiszen végül is az is törvény. (Ehhez képest elég érdekes, hogy a „népszavazási” eredményeket először értékelő beszédében a miniszterelnök bejelentette, hogy ennek alapján most már az Alaptörvény módosítását fogja javasolni. Ha ugyanis erre irányuló kérdésről az Alaptörvény értelmében nem lehet népszavazást tartani, akkor kérdés, hogy népszavazási eredményre hivatkozva lehet-e egyáltalán alkotmánymódosítást javasolni. Ettől persze még nyugodtan javasolhatja, csak nem a „népszavazási” eredményekkel indokolva, hanem azoktól teljesen függetlenül, de ezt megtehette volna akár egy félévvel ezelőtt is, hiszen ahhoz nincs szükség népszavazásra. Olcsóbb is lett volna, és már rég túllehetnénk rajta. Persze ha még ennyit sem lehetne nyereségként felmutatni, akkor tényleg elég nehéz lenne elmagyarázni a választóknak, mire is volt hát jó ez az egész.)

Egy így feltett kérdés előnyei bárki számára nyilvánvalóak, szakembernek se kell lenni hozzá:

   1. Nyugodtan lehet rá igennel is, nemmel is válaszolni, aszerint, hogy ki mennyire látja ezt fontosnak vagy aktuálisnak, vagyis ez lehetővé teszi, hogy az emberek tényleg a saját véleményüket fejezzék ki.

   2. Mivel pontosan megmondja, mi a konkrét cél, ez ügydöntő népszavazás lehetett volna, ahol nem mindegy az eredmény, mert érvényes és eredményes szavazás esetén az Országgyűlés köteles annak megfelelően eljárni, tehát annak van igazi tétje is.

   3. Arról szól, amire Magyarországnak jogi értelemben is tényleg lehetősége van. Azt eldöntheti, hogy az Alaptörvénybe mit vesz be,    arról viszont, hogy az Európai Unió milyen döntéseket hozzon, teljesen értelmetlen dolog megszavaztatni a magyar választókat, hiszen ott a döntéseket a tagállamok képviselői együtt hozzák, a magyar választók legfeljebb a kívánságukat fejezhetik ki, aminek viszont semmilyen jogi következménye nincs.

   4. Egy ilyen megfogalmazás az EU-ban is sokkal kevesebb ellenérzést vált ki, mikor a népakaratnak megfelelően (Alap)törvénybe foglalt elveket majd ott kell képviselni, mert itt az EU nincs megnevezve, és nem is kell, hiszen ha már döntünk valamiről, az olyan kell legyen, hogy ne csak az EU, hanem mindenki esetére tiltsa ezt meg, tehát ha úgy adódna, akkor ez vonatkozhatna akár Amerikára, Oroszországra vagy bárkire.

   5. Egy ilyen formájú kérdésre a cél eléréséhez nem nemmel, hanem igennel kell válaszolni, ami nagyon fontos, és alapkövetelménye minden szakszerűen megfogalmazott népszavazási kérdésnek; ez olyan dolog, amihez nem is kell nagyon profinak lenni. Az igennel ugyanis valamire szavazunk, mindig konkrétan kifejezve, hogy mit akarunk, a nemmel viszont csak valami ellen, arra pedig lehetőségünk sincs, hogy azt is megmondjuk, hogy ha nem, akkor viszont mi legyen a megoldás, az ott marad a levegőben mint továbbra is megoldandó probléma, tehát nem csináltunk vele semmit.

   6. Egy ilyen kérdéshez teljesen más szerkezetű kampány tartozik, ami nem okoz akkora károkat, mint mikor valami ellen kell szavazni. Így meg láttuk mi lett: ez pillanatok alatt átalakult valami egyébbé, és az egész kampány arról szólt, hogy szavazzon mindenki a menekültek ellen, miközben pedig a kérdés szerint az EU esetleges (de időközben lényegében elejtett) döntése ellen kellett volna, és megtöltötte az embereket irracionális félelmekkel, lélekpusztító gyűlöletet szítva bennük a menekültekkel szemben. Ez a kampány különben éppen emiatt eléggé fordítva sült el, mert a szervezői nem számoltak azzal, hogy a magyarok közt azért a politikagyakorlás egyre gyalázatosabb formája ellenére is még mindig nagyon sok jóérzésű ember van, akik annyira eliszonyodtak ettől a legalantasabb indulatokat mozgósító, agresszív kampánytól, hogy úgy döntöttek, őket inkább hagyják ki ebből, ami nagyon is megmutatkozott a vártnál jóval alacsonyabb részvételi arányban.

Szóval nem is lett volna ezt olyan nehéz szakszerűen megszervezni, és akkor most nem állnánk itt egy eredményesre átmagyarázott érvénytelen „népszavazással”, sokan tele félelemmel és szorongással, hogy akkor most mi lesz. A nagy félelemre ugyan a kampány logikája szerint csak október 2-áig lett volna szükség, csakhogy az ott marad még sokáig az emberekben, és a felszított gyűlölet is sokáig mérgezni fogja még a lelkeket. Pedig az embereknek van elég bajuk e nélkül is, ez már igazán nem hiányzott nekik. Ha a politikusoknak lelkük is lenne ehhez, nemcsak kalkuláló eszük, akkor most kiállhatnának, hogy mondják el ők az embereknek: most már megnyugodhattok, nincsen itt semmi baj, mi azzal csak azért rémítettünk benneteket halálra, hogy menjetek és szavazzatok úgy, ahogy mi akarjuk, mert az nekünk fontos, még ha nektek nem is, de azt mi se gondoltuk komolyan. Azt hiszem, az is egy nagy világpremier lenne, ha ez tényleg megtörténne.