A művészet legnagyobb ellensége a strigulázás. Ha hallasz egy általad szalonképtelennek vélt szót, rögtön sikíts, háborogj, peticionálj. Ne törődj sem kontextussal, sem tehetséggel, sem más ilyen apróságokkal, csak a benned lakó nagyanyád ízlésével. Persze a hatalom tehet a legtöbbet a művészet ellen, de hogy nyugodtan megteheti, az neked lesz köszönhető. Neked, a strigulázónak.

Szikszai Rémusz nagyon szerencsés kézzel választotta ki Paul Foster 1972-es darabját. Az I. Erzsébet egyrészt színház a színházban, másrészt igencsak lyukas dráma. A marosvásárhelyi színházból hazajövet azon töprengtem, egy jó rendezőnek jót tesz egy lyukas dráma. Vagy a kortárs mentalitásnak egyáltalán.

Nem tudom, de az biztos, hogy a jó rendezők egyben jó dramaturgok is. Nem csoda: tudják, hogy mit akarnak. Én úgy éreztem, Szikszai azt akarja megmutatni, hogyan szól bele a hatalmasság a művészetbe. Az I. Erzsébetet játszó színtársulatnak alkalmazkodnia kellene a londoni polgármesterhez és a kancellárhoz. Mert „felemelő” darabot kellene játszania. Hogy ez mit jelent, a fene se tudja, de még a kancellár sem szereti, amit most művelnek.

Holott nagyon jól művelik. Nagypál Gábor remek narrátor, aki sorra bevezeti a nagy, cinikus és tehetséges angol királynőről szóló darabot. A mű elég soványka, de hát ezek a színészek is amolyan marhalegelőkön játszó társaság. Az egész pedig, a kerettel együtt, már egyáltalán nem soványka. Utal a migránsokra, a Fidesz-propagandára („jobban teljesít”), a zsidógyűlöletre, a hatalom örök idiotizmusára, mely fülhallomást a közhangulatra alapul.

A Vádli színészei azt játsszák, hogy férfiakat játszanak, akik viszont nőket. A korban megszokott dolog volt ez, Spiró György remek könyvecskét épített fel erre, meg a szintén szokásos kettőzésre, melyből ez az előadás is ad ízelítőt. A duplafenekű játék sok lehetőséget biztosít a humorra, és ezt ki is használja mindenki. Leginkább Kaszás Gergő, aki olyan rafináltan és sokeszközűen Medici Katalin és Francis Bacon, hogy öröm nézni. De Bercsényi Péter sem akárki, óriási lábával, darabos testével, hol Stuart Mária, hol Tilly Boom rémületes szögletességét formálja meg. Fodor Tamás szépen alakítja azt az Erzsébetet, aki minden bizonnyal a kor legnagyobb formátumú uralkodója volt – talán ezért jár neki egy valóban „felemelő” monológ is.

Varga Járó Ilona díszlete (piros, tükrös, szétnyitható doboz, mosóteknő) és Kovács András Ferenc szellemes dalszövegei, melyekre Monori András írt zenét, Bodor Johanna folyamatos tükörben levő mozgása még inkább hangsúlyozzák a kettősséget vagy sokértelműséget. Az előadás belépőkkel indul, és egy fergeteges oktettel. Amikor Stuart Máriát kivégzik, az esernyőkkel énekel az angol arisztokrácia, mely ugyan nehezen érti meg, mit is kell tennie, hogy Erzsébet ne egyedül viselje a kivégzés ódiumát, de mikor végre mégis, akkor becsülettel végigcsinálja. „Hallgass már el, bolond rózsa! / Lelked sincsen, vad mimóza” – éneklik a panaszolkodó skót királynőnek, és az esernyők kettesével, felváltva nyitódnak-csukódnak. A narrátorból egy pajesz lehúzásával zsidó uszorás lesz. Az Armada maketten gyúl fel, örülhet Anglia.

Az I. Erzsébet feszes, szép, bizonyos értelemben elszomorító előadás. A művészet azonban mindig több, mint az a „mondanivaló”, amelyet sugároz. A hatalom azokra támaszkodik, akiknek fogalmuk sincsen semmiről. A művészet pedig felmutatja ezt, és ez már önmagában reménykeltő.

Fotó: 7ora7.hu