Múlt heti jegyzetemben az agyonhallgatott görög választások kapcsán írtam arról, mennyire divatjelenségek uralják a média figyelmét, s mennyire médiafüggő az, hogy még a nemzetközi politikai élet szereplői is épp milyen témákat tartanak napirenden, legalábbis a politikai diskurzus szintjén. Az azóta eltelt nagypolitikai események, amelyekben igazán nem szűkölködtünk a napokban, ugyanezt támasztják alá.

Vasárnap lezajlott a katalán tartományi választás, de alig fért be a vezető hírek közé, a televíziók fő műsoridejében, Spanyolországon kívül, nemigen kapott helyet a különben nagy horderejű esemény, pedig egy évvel ezelőtt még napokon keresztül vezető téma lett volna. Európa és az európai sajtó napjainkban magasról tesz arra, hogy épp az egységesülés vagy a széthullás szakaszába ért-e az Unió, s a közvetlenül érintetteken kívül aligha aggódik bárki is azért, mi lesz az európai függetlenségi mozgalmakkal és autonómiatörekvésekkel.

Persze, hogy vannak prioritások, amelyektől nem lehet eltekinteni, csak az a kérdés, hogy ezeket a realitás állítja-e fel, vagy inkább az, hogy mi mutat jobban a képernyőkön és a lapok címoldalain. A katalán választás nyilván nem volt függetlenségi referendum, bármennyire próbálták így eladni Artur Massék, s ha mégis az volt, akkor bizony elbuktak rajta a függetlenség hívei – passzivitásával a katalán többség a „biztosat”, a járt utat, a királyság és az Európai Unió nyújtotta biztonságot választotta.

Ez azonban nem tántorítja el az önálló államra vágyókat, ők nem adják fel. De Madrid sem… a politikai El Clasico borítékoltan folytatódik, s Európa csak remélheti, hogy békésen, sportszerűen, mert ellenkező esetben lavinát indíthat el. (Ebből már némi ízelítőt kaphattunk a kelet-ukrajnai események és a Krím annexiója révén.)

Az, hogy Brüsszelnek most nincs ideje „megelőzésre”, némileg érthető, ám ha ez így folytatódik, ha csak tűzoltásra lesz idő és energia az európai fővárosban, az nem sok jót ígér számunkra. Az viszont már kevésbé érthető, hogy a kisebbségi médiákban sincs érdeklődés a téma iránt. A minden figyelmet lekötő menekülthullám és újabban Oroszország szíriai szerepvállalása aligha befolyásolja konkrétan például az erdélyi magyarság mindennapjait és távlatait, az azonban már sokkal inkább, hogy hogyan viszonyul a nagyvilág a függetlenségi, illetve esetünkben a kisebbségi autonómiatörekvésekhez.

Talán, legalább egy-egy ilyen esemény kapcsán, érdemes lenne arról is beszélni, helyes-e, célravezető-e a negyedszázada kitűzött „rommagyar” stratégia, van-e még bármi esélye az egyre népszerűbb sérelmi politizálásnak, hogy a változó világban, a változó prioritások, a biztonsági és stabilitási szempontokat mindenek elé és fölé helyező nemzetközi kontextusban fenntartható-e eredményesen mindez, vagy pedig nagyon gyorsan meg kell találni a túlélés új útjait és eszközeit.

Mert bizony világunk rohamosan változik, átrendeződik, és nem azért, mert megszáll bennünket az iszlám. A zászló pedig nem nekünk, európai kisebbségeknek áll. A nemzetközi erőviszonyok fokozottan átalakulóban vannak, s a geopolitikai szempontok mindent fölülírnak – sajnos időnként a korábban szentnek és sérthetetlennek hitt alapelveket is. Olyan alapelveket is, mint például az, hogy a kisebbségi kérdés nem lehet egy ország kizárólagos belügye.

A gyakorlatban azt tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi színtéren a kisebbségi jogsérelem valahol a genocídiumnál kezdődik, a „nagyok” csak akkor kapják fel a fejüket, ha már megtörtént a tragédia, amely hosszú ideje a pakliban volt, a megelőzés senkit sem érdekel.

Holott mostanság ilyen tragédia van bőven, és nem kell a Közel-Keletig menni érte. A szomszédunkban, Kelet-Ukrajnában is etnikai alapon kezdődött a politikai, majd fegyveres szembenállás, de ez már senkit sem érdekel, csupán a konfliktus geopolitikai vonatkozásai fontosak. Holnap újra tárgyalóasztalhoz ülnek Párizsban az úgynevezett normandiai négyek, Angela Merkel, Francois Hollande, Vlagyimir Putyin és Petro Porosenko, s akár tényleg pontot tehetnek a több mint másfél éves háborúra. Az utóbbi hetek, napok történései és alkui legalábbis ezt valószínűsítik.

Az eddigi rendezési tendenciákat látva azonban az is valószínűsíthető, hogy a kiváltó okok orvoslására ezúttal sem lesz sem idő, sem energia, sem hajlandóság. A fegyvereket vélhetően sutba vágják, Oroszország enged annyit, amennyi még nem okoz számára különösebb presztízsvesztességet (több ilyen lépést megtett már), s a tárgyalóasztalnál jelen sem lévő Egyesült Államok is takaréklángra kapcsol a kijevi hatalom támogatásával (Washington is láthatóan szépen kifarolt már a Jacenyuk-kormány mögül), a béke, s mindenekelőtt az erőviszonyok előbb-utóbb helyreállnak… Az okok pedig maradnak, sem az ukrajnai nemzeti kisebbségek helyzete nem lesz jobb, sem a donbászi ukránok számára nem lesz paradicsom a Donyec-medence.

Mindez kevesebbet nyom a latban, mint a menekülthullám?

Fotó: cdu.blog.hu