Nincs már bennünk semmi harag a százötven évért (ami valójában inkább százhatvan volt), az elhurcolt, háremekben kikötő nőkért, janicsárrá nevelt fiainkért, a Csele-patakba fulladt Lajos királyért, a feldúlt falvakért, lerombolt oltárokért és darabokra tört szentképekért. Megbékéltünk, az idő begyógyította a mohácsi vész okozta sebeket, magyar-török már két jó barát, legalább annyira jó, mint a lengyel. Bizonyos szempontból jobb is, mert már társadalmi-politikai mintává lépett elő. Az európai uniós, demokratikus jogállamként működő Lengyelország barát, barát, de ott nincs mit másolni, nincs benne semmi különleges, izgalmas, ugyanolyan unalmas, mint a többi civilizált nyugati demokrácia.

Macerás, rugalmatlan világ ez az egykoron vágyva vágyott nyugati, amibe negyedszázad után kínkeservesen kezdtünk beleívódni, visszaintegrálódni. Arra(erre)felé nem értik az idők szavát, pedig Spengler már jó ideje megjósolta ugyebár a nyugat alkonyát. Hosszan tartott a halódás, de most végre beteljesülni látszik a jóslat, s bebizonyosodik, hogy a szavak akár ölni is tudnak – embert is persze, de mindenekelőtt eszméket s a rájuk épülő rendszereket. Az embereket meg majd az új rendszer, ha úgy adódik…

Márpedig ezekre az új rendszerekre valós igény van. Hogy miért, nem tudom, nem értem, vagy csak nem akarom érteni, de tény, hogy virágkorukat élik. Közkívánatra, nem külső befolyásra. Igaz, nem Nyugaton, de mi már egy ideje vigyázó szemünk amúgy sem a haldokló Párizsra/Brüsszelre/Berlinre/ Washingtonra vetjük.

Ott van nekünk Moszkva, Ankara, Szingapúr, Peking, ahol dübörög a gazdaság, a sok szegény ember pedig annyit ér, amennyije van, bizonyára még közmunkára sem mentek el a rohamléptekkel épülő munkaalapú társadalmukban. (Csak azt nem értem, miért mind a halódó, gazdaságilag évek óta csődben tébláboló Nyugatra jön mégis a sok kínai, török stb.)

De mindez csak kötekedés némi szépséghiba miatt. A lényeg: a dübörgés, a biztonság és mindenekelőtt a szebb jövő távlata. Amit errefelé megígértek, s meg is lesz, mert bölcs vezető ígérte, aki ehhez – és persze mindenhez – ért, de ért a családja és minden barátja is, harcol helyettünk, ha kell Brüsszelben, ha kell Washingtonban, s ha kell itthon-otthon is. Mert harcolni bizony kell, és jobb, ha más, hozzáértő teszi helyettünk, a nép, az egyszerű szavazópolgár helyett.

Ezért a bizalom, ezért helyezzük-helyezik sorsukat a népek a bölcs vezető kezébe. Ezért van az, hogy az orosz elnöknek végeláthatatlan ideje tart a kétharmados támogatottsága, ezért nem kekeckedik a többség olyan apróságokon, mint hogy Putyin magánvagyonát hetvenmilliárd dollárra becsülik. Biztos, hogy nem az elnöki fizetésből tette félre, de megérdemli, mert igazi Vezér, aki az oroszokért harcol. Az országban pedig csend van és nyugalom, nem ijesztget mindenféle marhasággal a média, csupa szép, jó, siker ömlik az éterbe. A külföldről pénzelt ügynökök, a magukat civileknek, jogvédőknek nevező bugrisok pedig mind beszélhetnek – ha épp nem határozatlan idejű vizsgálati fogságukat töltik –, mert hangjuk már csak a közösségi médiához ér el.

De ki tudja, meddig, ki tudja milyen mértékben másolják egymást ezek a sikeremberek és sikerországok? A másik csoda és mintaországban, Törökországban ugyanis már tudják, hogy az internet és a közösségi média veszélyes a nép jólétére, biztonságára és nyugalmára nézve, harcolnak is ellene jó ideje.

Néhány napja az tűnt veszélyesnek, ha túl sokat nevetnek a nők. Ez ugyan csak erkölcstelen, de az erkölcstelenség rombol, ami ellen a jövőben a törvény szigorával kell fellépni. Recep Tayyip Erdogan immár elnökké lett török miniszterelnök helyettese mondta ezt a minap, az a politikus, aki arról híresült el, s vélhetően főnöke bizalmát is nagymértékben azzal szerezte meg, hogy látványosan könnyes szemmel hallgatja minden törökök miniszterelnökének remekbeszabott, nagyívű szónoklatait. Azonnal renitens nevető török nők lepték el az internetet.

Ám a többség szófogadó, értékeli a Vezér érdemeit, amit voksaival is meghálált. A télen még attól volt hangos Törökország, hogy kiderült, Erdogan és fia vagyona szépen gyarapodott a tíz éves miniszterelnökség alatt, annyira szépen, hogy a legtöbb gyanús közbeszerzési szál vagy a fiú, vagy a párt valamely más korifeusához vezet. Persze, gyorsan kiderült, hogy csupán a média, a civil szervezetek, jogvédők meg hasonló ügynökök, kilóra megvett bírák, korrupt rendőrök és ügyészek koholmánya mindez. A bírói és ügyészi kar tiszta emberekre cserélése után tisztázódott a helyzet, a Vezér és a Párt. Erdogan most már elnök lett, a törökök nyugodtan alhatnak, megtalálja a módját, hogy ezentúl már ne a miniszterelnök, hanem az államfő legyen az ország első számú ura, s a törökök ne maradjanak Vezér nélkül.

S még azt mondják, hogy Amerika a lehetőségek országa, ahol köztudottan ráfizetéses mulatság a Fehér Ház lakójának lenni! Amerika lejárt lemez, tele minden agyament demokratikus, liberális marhasággal. Még az elnököt is felelősségre vonná az ellenzék némi hatáskör átlépésért, s a lakosság egy harmada támogatja ezt.

Erdogan viszont úgy nyerte meg a török elnökválasztást az első fordulóban, hogy konkrét hangfelvétel került napvilágra, amelyen a lopott vagyonáról intézkedik a fiával. De a 74 milliós ország választóinak több mint fele mégis mellette áll, elhiszik neki, hogy a felvétel hamisítvány, ő pedig igazából nem enyves kezű, hanem tiszta szívű vezető. Sokan meg nem bánják: lopjon, mert megérdemli, s megérdemli a párt is, amely őt adta a népnek.

Csak nyugalom legyen, s ne kelljen gondolkodni. Oldja meg ő – a Cár atyuska, a Szultán, a Király, a Császár, a Vezér.

Értem én, hogy egy önmaga nagyságától és tehetségétől megrészegült vezetőnek miért épp ez a két ország a minta. De hogy a választóknak miért, azt bizony soha nem fogom tudni felfogni.