Mazochista alkat vagyok. Rendszeresen végighallgatom a Hír TV esti vitaműsorait, az újabb változatban rendszeresített csörtéket. A műsorvezetők és a vitákat értékelő újságírók lelkesen színvonalasoknak minősítik őket, s ha eltekintek attól, hogy mindkét oldal képviselői kötelességüknek tartják, hogy szólamukat végső fokon mindig a pártjaik által ismételt mantrák hangsúlyos rögzítésével zárják, néha valóban azok is.

Persze attól is el kell némileg tekintenem, hogy a vita, azaz az ellenfél érveinek alapos elemzése rendszerint hiányzik. És nem csak idő szűkében…

Az adások egyik, a táborok közti párbeszéd – patetikus hivatástudattól is vezérelt – résztvevője, mellesleg közismert író, rendszerint azzal a meghökkentő kijelentéssel próbál egyensúlyt teremteni, hogy – szó szerint idézem –: „Mindenkinek igaza van.” Igaz, a biztonság kedvéért néha még hozzáteszi: „Legalábbis addig, amíg meg nem cáfolják.”

Sajnos – s ez a nézet a viták színvonalának egészét is roncsolja –, hiszen mindenkinek semmi körülmények közt, azaz bármely igazolást vagy cáfolatot megelőzően sem lehet igaza. Logikai következetességgel csak az állítható, hogy egy vitában senkinek nincs igaza, egészen addig, amíg vélt igazát nem igazolta.

Az utóbbi hozzáállás eleve más típusú vitatechnikát tenne szükségessé, mint amilyennek estéről estére tanúi lehetünk, hiszen ez esetben a vitázóknak minden energiájukat arra kellene összpontosítaniuk, hogy a másik fél által kétségesnek vélt állításaikat világos érvekkel alátámasszák, illetve a másik kétségesnek vélt állításait nem kevésbé világos érvekkel cáfolják. Azaz konkrét állításokról vitatkozzanak, s addig ne lépjenek tovább, amíg a kétségek fennállhatnak. Vagy ha igen, csak azzal a feltétellel, hogy a kérdést logikailag mindketten eldönthetetlennek (azaz a kérdésfelvetést paradoxnak) tekintik.

Az persze szerfelett ritkán lehetséges, hogy csak az egyik vagy csak a másik félnek lehessen igaza, s azt a vitapartner is elismerje. Hiszen minden igazságnak legalább két oldala van. Csak a kontextusok (archaikus terminussal: a „környülállások”) tényeinek lehető legpontosabb tisztázása teremthetne lehetőséget arra, hogy a néző megbizonyosodhasson: kinek miben van igaza.

„A mindenkinek igaza van” állítás koherensen tehát úgy lenne megfogalmazható, hogy „mindenkinek van igaza is”, s a vita értelmét az adhatná, hogy a felek tisztázzák, kinek mennyiben.

Az állítás, hogy a korlátlan migráció összeegyeztethetetlen a jogállam alapelveivel, igaz is meg nem is. Igaz annyiban, amennyiben az állam határait az állam törvényeinek semmibevételével senki nem lépheti át. Erre szolgál az útlevél, illetve a beleütött vízum, mely az átlépésre feljogosít.

Nem igaz annyiban, amennyiben vannak esetek, amikor az adott állam törvényeitől kivételes és alaposan indokolható okokból – egyetemesen elfogadott nemzetközi szerződésekre alapozva – el lehet tekinteni. A személyazonosító iratra azonban ezekben az esetekben is szükség van, hiszen csak annak alapján dönthető el, hogy az illetőt megilletheti-e a szerződések által garantált menedékjog.

Persze vannak esetek, amikor a menekült államának hatóságai az útlevelet – hogy az államból való menekülést megakadályozzák – visszavonják. De még ha az illető menekül is, valamiféle személyre szóló okirathoz ragaszkodnia kellene, éppen azért, hogy menekültjogi kérelmét igazolhassa.

Az, hogy valakinek ne lehessenek semminemű iratai, csak egészen kivételes esetben lehetséges. Akkor például, ha valaki koncentrációs táborból, vagy fegyintézetből menekül. De még ha ez is a helyzet, az államoknak joguk van befogadni a menekülteket, ám nem kötelezhetők erre. Kivéve a közvetlen szomszédokat, melyeknek tényleg kötelességük lehetővé tenni, hogy az adott személyek az immár biztonságosnak tekinthető államok határain belül más államok követségein folyamodhassanak menekültjogért. Csak akkor kötelességük megadni a menedékjogot, ha a menekültre egyetlen más állam sem tart igényt. Ami ismét valószínűtlen, hiszen – gazdasági migránsként – államok tucatjainak lehet égető szüksége munkaerőre, s ekként gazdasági migránsokra is. Ezekben az államokban bárki hivatalosan folyamodhat munkavállalási engedélyért. Ami lényegében a menekültjogot is kiválthatja.

Minden esetben tisztázható tehát, kinek miben és milyen mértékben van igaza.

S ugyanez a helyzet az LMBTQ, a jogállamiság, a szabadság és a kötelezettség körüli és minden egyéb vitatéma esetében is. Érvek azonban alig hangzanak el.

Igaz, lévén evidensek, egyik-másik vonatkozásban nem is nagyon hangozhatnának…