Szilágyi N. Sándor: Én ember szeretnék maradni, ha nem nagy baj

Rég nem szóltam már hozzá semmihez nyilvánosan (a Facebookot kivéve), de most muszáj, mert a Háromszék egyik cikkében olyat olvastam, amit én sem hagyhatok szó nélkül. A kommandói „sikeres” falunapokról szól, és ezzel kezdődik: „Kisebb incidens zavarta meg vasárnap a Kommandói Napok eseménysorát. Szíriai fagylaltos furgonokba bújt migránsok érkeztek a falu határába, áttörték a Grenzkommando vámot. A szolgálatos határőrök végül sikeresen megállították az illegális fuvarozókat, előállították a határt törvénytelenül átlépő szíriaiakat. Azok spontán tüntetésbe kezdtek, eurót, Németországot és nőket követelve. A hatóságok azonban kitartottak, feltoloncolták őket a kommandói gőzös szerelvényére, és elküldték »Merkel nagymamájukhoz«. A kommandói fiatalok által megrendezett paródia több mint kétszáz érdeklődőt vonzott, vígan nézték az eseményeket, és nemcsak eme »incidensnek«, de nagy sikere volt a kétnapos faluünnep majd minden műsorszámának Kommandón.”

Én sokáig azt hittem, vagy inkább szerettem volna, hogy mi itt Erdélyben talán megúszhatjuk azt, hogy ide is átterjedjen az a gyalázatos kollektív elmebaj és gyűlölködés (jobb- és baloldalon egyaránt!), amitől Magyarországon normális ember hovatovább élni se tudhat. De ettől már nem kell félnem: már itt van. Elkeserítőbb jele nem is lehetne ennek, mint amit itt idéztem.

Nem is annyira azon vagyok megdöbbenve, hogy a kommandói fiatalok milyen produkcióval akarták elnyerni a közönség tetszését. (Nem mondom paródiának, az mást jelent.) Arra nagyon nagy jóindulattal azt is lehetne mondani, hogy ők semmit se tudnak még a világról, a háborúról is azt hiszik, hogy az olyan, mint amit ők játszanak a számítógépes lövöldözős programjaikkal: valami izgalmas és vicces dolog. Menekülteket pedig soha életükben nem is láttak, csak azt tudják – igaz, azt elég jól –, amit a magyar média híresztel róluk. (Ott persze inkább migránsokról beszélnek, nem menekültekről, mert az ocsmány propaganda ezzel sikeresebben tudhat kiölni belőlünk minden emberi együttérzést.) Akkor meg mit is várhatnánk tőlük? Engem inkább az döbbentett meg, hogy ez ott sok embernek nagyon tetszett, sőt még az erről beszámoló újságírónak is. Hogy annyira tudták élvezni, hogy otthonuk vesztett, kiszolgáltatott emberek nyomorúságán milyen jót lehet röhögni. Meg persze az is, hogy ennek a cikknek az olvasói értékelése (402 szavazat alapján) 4,52 a lehetséges maximális 5-ből. Ez is sok mindent elmond rólunk, hogy mivé tett immár bennünket, milyen pokoli mélységekbe süllyesztett ez a politikai elmebaj, ami, úgy látszik, kezd nálunk is tömegméreteket ölteni, ha ennyi ember ilyesmiben képes örömét lelni.

Pedig ha maradt még bennünk csak egy szikrányi emberség és jó érzés, lehetetlen el nem iszonyodnunk attól, milyen hidegrázósan gyalázatos gusztustalanság volt csak a „szíriai fagylaltos furgonok”-ban is. Mert azok nem véletlenül lettek éppen „fagylaltosok”, hanem összekacsintó utalásként a probléma egyik „végső megoldására” (németül: Endlösung): arra a tragikus esetre, mikor tavaly augusztus végén Ausztriában 71 menekült holttestét találták meg egy Magyarországról érkező hűtőkocsiban, gyerekekét is, főleg szíriaiakét. Csuda vicces poén a fagylalt, nem? Jöhet a taps.

A „migránsok” ellen uszító propaganda egyik folyton visszatérő érve az, hogy ezeket csak ne sajnálja senki, hiszen nem is menekültek ezek, csak „megélhetési migránsok”, akik csak azért indultak el, hogy Nyugat-Európában beleülhessenek a kész jólétbe. Biztosan van ilyen is, persze, és nem is példátlan dolog: a 80-as években, mikor itt már nagyon nehéz lett az élet, innen is nagyon sok magyar vándorolt ki azért (bármit is mondott erről amúgy), hogy jobb élete legyen, sőt azóta is sokan elmentek Nyugat-Európába ugyanezért. De itt most még ez a sokakat megnyugtató csúsztatás se jöhet be: ebben a produkcióban, amiről a cikk beszámol, nem általában „migránsokról”, hanem konkrétan szíriaiakról van szó. Ha pedig még mindig nem tudná valaki, akkor legfőbb ideje, hogy megtudja: Szíriában évek óta borzalmas háború van, eddig 280 ezren haltak ott meg, és még nincs vége. Azt az emberi szenvedést, ami ott van, mi szerencsénkre el se bírhatjuk képzelni. Tán segíthet valamit, ha csak annyit mondok: Aleppóban kétmillió kétségbeesett embertársunk él, a város körül van véve, ki se tudnak onnan jutni, miközben hullnak a bombák meg a rakéták, dőlnek össze vagy égnek szét az otthonaik. A 37–40 fokos hőségben vízhez sem jutnak, mert a város vízellátó rendszerét szétbombázták, villany sincs, hogy bármit is hűthetnének, gyerekek és idős emberek halnak szomjan. Az élelmük is fogytán. Aki többet szeretne tudni róla, hogyan is élnek Szíriában azok a szerencsétlenek, innen sok mindent megtudhat, aki meg nem is kíváncsi rá, annak különösen ajánlom. Aztán ha el is gondolkozott azon, amiket ott látott-olvasott, utána döntse el ki-ki, hogy ő milyen szívesen maradna ott, és hogy még mindig olyan nagy kedve van-e röhögni a szíriai „megélhetési migránsokon”.

De térjünk inkább magunkhoz. Én egyszerűen nem bírom felfogni, hogyan tudhatnak a nemzet sorsáért aggódó magyarok (mindegy, milyen oldaliak) ennyire érzéketlenek lenni azzal szemben, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek alatt a magyarság az egész eddigi történelme során példátlan erkölcsi mélypontra jutott, ami még nem is a vége, mert egyre riasztóbb ütemben süllyedünk lefelé. A világ szégyene leszünk, ha ezt így folytatjuk. (Nem leszünk, mert esélyünk se lenne rá: addigra eltűnünk mindenestül a föld színéről, mert itt csak az maradhat fenn, aki meg is érdemli.) Gondoljunk csak bele: nem is olyan régen még szinte mindenki telitalálatnak érezte Tamási Áron frappáns mondását: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Persze hitvány ember volt köztünk akkor is elég, de ez nem is annyira a valót fejezte ki, mint inkább a kellőt: azt az elvárást és igényt, amihez magyar embernek illett (volna) igazodnia, ha adott magára. Ehhez képest viszont ma már ott tartunk, hogy ha észreveszik rajtam, hogy én nem gyűlölök valakiket megvető utálattal, ahogyan szerintük kellene, rögtön gyanús lesz nekik a magyarságom (és ezt most nagyon szépen mondtam!): a magyarság fő ismertetőjegyévé az ádáz gyűlölködés kezd válni.

Tudom én, hogy az emberek szívesebben lennének pedig normálisak, hiszen a jó emberség ott lenne mindenkiben, de azt a politika mostani magyar formájú gyakorlata egyre inkább ellehetetleníti. Magyarországon lett két nagy szekértábor, és igazából egyiket se valami nemes közös cél tartja össze, hanem a másikkal szembeni közös és kitartóan mediatizált gyűlölet. És mindegyik ennek a felszításával és főleg minél több emberre való kiterjesztésével próbál annyi támogatót szerezni, hogy a hatalomban átvehesse a másik helyét, illetve megtarthassa, ha már ott van. Ha pedig erről van szó, ott már se isten, se ember nem számít, az meg pláne fel se merül, hogy velünk mi lesz, és mivé is leszünk így, és ha azzá leszünk, érdemes lesz-e még egyáltalán magyarnak lenni.

Ha például a kormány kitalálja, hogy legyen népszavazás „migránsügyben” (ami akár érvényes lesz, akár nem, igazából tökmindegy neki, hiszen ez nem ügydöntő népszavazás lesz, így akármi lesz is a vége, attól ő továbbra is azt csinálhat, amit akar), akkor nem józan és emberséges tájékoztatással próbál minél több embert megszólítani, hiszen hol vagyunk már attól, hogy valakit is érdekelne a józan ész, az emberi jóérzésről nem is beszélve, hanem arra fordít négymilliárd (!) forintot, hogy a „migránsokkal” szembeni gyűlöletet minél magasabbra szítsa, és azt terjessze minden számára elérhető módon: médiában, óriásplakátokkal stb., mikor pedig az egyetlen tényleges változás, amit ezzel elérhet, csak annyi lehet, hogy október 2-ára sokkal mélyebben leszünk még annál is, mint ahol már most vagyunk.

Az igazán elképesztő pedig az, hogy ebbe a szégyenletes gyűlöletszításba milyen lelkesen állnak be sokan az erdélyi magyarok közül is, pedig legalább nekünk egy kicsit több eszünk is lehetne, hiszen mi abban az előnyös helyzetben vagyunk, ahonnan már azt is láthatjuk jó előre, hogy ha ez a gyűlölködés teljesen eluralkodik, akkor hamarosan rólunk, erdélyi magyarokról is pontosan ugyanúgy fognak beszélni, de szó szerint, mint a „migránsokról”, ami nem hinném, hogy jólesne nekünk, mint ahogy nekik is nagyon rosszul esne, ha tudnák, hogy őróluk milyen szörnyűségeket terjesztenek. De ők szerencsére nem tudnak magyarul, mi viszont igen. És ez nem történhet másképp, arra ne is számítson senki, mert ahol gyűlölet van, ott gyűlölet van, és egyformán bárkivel szemben, ha úgy hozza a helyzet, diszkrimináció nélkül.

Hogy azt ne higgye valaki, hogy ez valami elszállt rémlátás, itt van rá máris egy példa, hiszen amit az imént mondtam, attól már nem félni kell, hogy majd úgy lehet: már el is kezdett úgy lenni. Nem idemásolom, hanem képként teszem ide, nehogy valaki azt mondja, hogy belehamisítottam: egy komment a PestiSrácok.hu egyik cikkéhez. Ez a portál nemigen finnyáskodik akkor, ha „migránsok” ellen kell uszítani, akkor sem, ha a kormányt kell megtámogatni, ezért ide főleg olyanok járnak, akik ilyesmit szeretnek olvasni. És akkor itt a komment: 

Ezt a „belterjes házasodás”-dolgot éppen azelőtt láttam valahol, mielőtt ez szembejött velem, csak ott a muszlimokról állították pont ugyanezt. És itt se az döbbentett meg, hogy ezt valaki leírta, hiszen oda mindenféle ember jár kommentelni, hanem hogy miközben ezen a portálon a kommentelők egyre-másra küldözgetnek bárkit az édesanyjába (ezt is nagyon szépen mondtam), ha csak egy kicsit is mást mond, mint amit szerintük kellene, ehhez egyetlen szava sincs ott senkinek. Úgy látszik, nekik ez így okés.

Most augusztus közepe felé vagyunk. Október 2-áig még sok idő van, és ahogy közeledünk hozzá, a gyűlöletszítás egyre fokozódik. Ha addigra oda süllyedünk ebben az erkölcsi mélyrepülésben, hogy magyarnak már csakis az fog beválni, aki emberségéből teljesen kivetkőzve ész nélkül gyűlöl mindenkit, akiről valakik megmondták, hogy azokat gyűlölni kell: „migránsokat”, „jobboldali” vagy „baloldali” magyarokat, „határon túli” (nekem „inneni”) magyarokat,  magyarországi magyarokat – akkor én ebből kiszállok. Ne féljen senki, nem állok én be románnak. Bőven beérem azzal, ha EMBER maradhatok ebben az egyre idiótább világban.

Számítok rá, hogy most nekem fognak esni bősz kommentelők, és ide-oda fognak engem küldözgetni. Nincsen semmi baj, szabad, sőt köszönöm, ha jó szemléltető és bizonyító anyagot hoznak ahhoz, amiről beszéltem. Azt se bánom, ha százezres tüntetést szerveznek ellenem. Csak egy kívánságom van: tartsák majd jó magasra a táblát, hogy mindenki lássa: MAGYAR VAGYOK, NEM EMBER!

Utóirat

Ezt a cikket eredetileg nem ide szántam, hanem oda, ahol annak természetes helye lett volna: a Háromszékbe, ahol megjelent az, ami miatt muszáj volt megszólalnom. Betartva a sajtóetika szabályait, először oda küldtem el, de onnan ezt a választ kaptam a főszerkesztőtől: „[...] köszönjük szépen az írást, sok mindennel egyetértek, de kénytelen vagyok más közlési fórumot javasolni: egyrészt terjedelmi okokból, másrészt mert a tegnapi [számban] a témát lezártuk. Ismerve a helyzetet és a székelyföldi közhangulatot úgy gondolom, hogy igazságtalan a kommandóiakat ért kollektív vád és túldimenzionált a vita.” Ezt azért voltam kénytelen hozzátenni, nehogy már azzal találjam magam szemben, hogy lám, az ilyen-amolyan média már megint... (stb.): én nem az ilyenben, hanem az amolyanban szerettem volna ezt közölni.

Kimaradt?