banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Szebbnél-szebb új világok

George Orwell, az 1984 mára már legendává vált szerzője 1950-ben halálozott el. Több mint 70 esztendeje. A 70 év pedig a szerzői jogvédelem érvényének határideje. 70 év múltával a művek közvagyonná válnak, a kiadóknak a kiadásért nem kell többé jogdíjat fizetniük. Nyugat-Európában az elmúlt hónapokban a könyv több kiadása is megjelent. De nem csak ez a tény magyarázza, hogy Orwell disztópiája ismét divatba jött.

Az elmúlt évek történései – főként a politikai korrektség fogalmának amerikai, majd nyugat-európai kultusza – az Orwellt nyugtalanító kérdéseket ismét égetően időszerűvé teszik. A „nagy testvér”, az „újbeszél”, a „gondolatrendőrség” fogalmai mára a köznyelvbe is bekerültek, mind gyakrabban használjuk őket. A modern kor – úgy tűnik – immár ideológiáktól függetlenül produkálja az újbeszélt, a gondolatrendőrséget és társait.

Az irodalmi műveknek különös életük van. Az 1984 például 1984-ben, miután a szovjet birodalom a '68-at követő ideológiai lazulást feladva ismét visszatért egyfajta agresszív sztálinizmushoz (lásd Csehszlovákia, majd Afganisztán lerohanását), ismét divatba jött. 1989 után azonban úgy tűnt, örökre aktualitását veszítette, lassanként egy letűnt kor immár érdektelen adalékává homályosul. Hogy aztán az elmúlt két évtizedben meglepő módon épp Nyugat-Európában térjen vissza.

A folyamat lényegét Ray Bradburynek (képünkön), a Fahrenheit 451 című – hatásában és értékeiben nem jelentéktelenebb – disztópia szerzőjének nem sokkal halála előtti nyilatkozata tárja fel: „…még nyomasztóbb – mondja főművére utalva –, hogy 43 évvel ezelőtt már láttam a politikai korrektséget. A tűzőr parancsnok a regényben bemutatja, hogy a kisebbségek lépésről lépésre miként némítják el a közönséget, majd a gondolkodást is elfojtják. A zsidók gyűlölték Fagint és Shylckot – tűzre velük! A feketék Nigger Jimet nem szívelték, ahogyan Huckleberry Finnel sodródik a tutajon – hadd égjen, de legalábbis ne legyen szem előtt! A női jogvédők Jane Austen ellen ágáltak, aki egy szörnyen kényelmetlen asszony volt egy borzalmasan régimódi korban – nyaktilót neki! A családvédők Oscar Wilde-tól irtóztak – el az útból, Oscar! A kommunisták a polgárokat utálták – lelőni őket! És ez így megy tovább. Egykor a többség zsarnokságáról írtam, ma kénytelen lennék ezt kiegészíteni a kisebbségekével. Manapság mindkettő fenyeget és irányítani akar.” (2012)

Bradbury halála óta alig egy évtized múlt el, s az immár 52 évvel korábbi jóslatok könyörtelen valósággá váltak. A Fahrenheit 451 még a könyvek égetéséről szól. A Guttenberg- galaxis végérvényes megsemmisítéséről, egy olyan világról, melyben már betiltották az olvasást, mely kártékony, hiszen alááshatja a hivatalos ideológia kizárólagos érvényét, s a könyvek helyett a televízió válik a tájékoztatás központi eszközévé. A televízió és a még könyörületet nyert, de szintén könyörtelenül cenzúrázott képregények ugyanis kiirtják az önálló gondolkodást. A tűzőrök ennek a hamis információkra alapozott békének és boldogságnak az őrei.

S ami még nyomasztóbb – hogy én is Bradbury szavaival éljek – az, hogy újabban tüzekre és tűzőrökre sincsen már szükség. A fiatalabb generáció önként és bármiféle kényszer nélkül, sőt a múltból még visszamaradt pedagógusgeneráció kétségbeesett tiltakozás dacára is önként lemond az olvasásról. (A fiatalabb pedagógusgeneráció már nem is nagyon tiltakozik. Merthogy nagyrészt maga is a komputer-kultúrán szocializálódott.) A világirodalom remekművei (persze, már amelyek) már csak a tévé által sugárzott filmváltozatban juthatnak el a fiatalokhoz, akiknek zöme gyakorlatilag már írni, olvasni, számolni sem tud. Egyikre sincs szüksége, megteszi helyette a tévé meg a komputer. Hogy hányadán állunk, elegendő az internetes kommentekbe beleböngészni. Jószerével egyetlen ép mondatot sem képesek már leírni.

Nem kell disztópiaírónak lennünk, hogy elgondolhassuk, mi lesz mindennek a vége. A jobb sorsra érdemes technológia birtokosai, a Zuckerberg-félék akadálytalanul egyfajta humánusan berendezett állati karámba terelnek bennünket, ahol utódaink a szórakozásba és az ingyenes szexbe való belefeledkezés fejében hozzájutnak napi élelmiszeradagjaikhoz (az élelmiszeripar extra minőségű moslékjaihoz), s naponta megtojják tojásaikat, akárcsak az európai standardok szerint berendezett állatfarmok humánusan egymásra zsúfolt baromfiai.

Bradbury szövegének azonban mindezen túl is van egy érdekes vonása. A zsarnokká váló kisebbségek közül nála is kimaradnak a nyelvi-kulturális kisebbségek. Velük szemben ugyanis minden kisebbségi diktatúra egy csapásra többségivé válik. Persze közismert, hogy lényegében a Bradbury által többséginek tekintett diktatúrák (a fasizmus és a kommunizmus is) egy viszonylag szűk hatalmi csoport manipulatív alapokon (azaz nemzeti vagy szociális utópiákon) nyugvó népboldogításai voltak.

A nyelvi-kulturális kisebbségek azonban semmiféle manipulációval nem ragadhatják kezükbe a hatalmat. A többség minden ideológiai vagy kulturális különbség és hatalmi igény ellenére minden esetben reflexszerűen összezár ellenük.

Hogy a korábbi nagy disztópiaírót, Aldous Huxleyt is parafrazáljam, a szebbnél szebb új világoknak is ők lesznek az első áldozatai.

De mit számít az már akkor?! Az öreg székelyről szóló vicc cizelláltabb változata jut eszembe, aki halála előtt arra kéri fiait, hogy halottas ágyához ne a tiszteletes urat, hanem a román pópát hívják el. „De hát minek édesapám, ejsze maga erősen református!” – ütődnek meg a fiúk. „Eppen azétt fijaim. – nyögdécseli a haldokló – Ortodox akarnék lenni.” Döbbent hallgatás, végül ismét az öreg szólal meg: „Úgy es elig vagyunk mán vajegyen. Há' mé hajjon meg egy békétlen magyar, ha meghalhat egy megbékélt romány es.”

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_y97vR58b_970x250.png

Kimaradt?