A korona világjárvány olyan helyzetet teremtett, mely minden jel szerint a járvány utáni társadalmak politikai viszonyait, jelesül a demokráciafelfogást is alapvetően megváltoztathatja. A modern demokrácia legutóbbi évtizedeiben az állampolgárok nem mindig voltak tudatában annak, hogy a politika mennyire meghatározó szerepet játszhat az életükben.

Nekünk, akik a kommunista diktatúra utolsó évtizedeit is végigélhettük, viszonylag pontos fogalmaink lehettek róla, hiszen életünk minden mozzanatát a politika határozta meg. Még a szoknya hosszát, a fiúk hajviseletét is politikai döntések határozták meg. A diktatúra döntött arról, hogy mit gondolhatunk és mit nem. S főként, hogy mit tehetünk. Aki ezek ellen a politika által kierőszakolt szabályok ellen vétett, annak súlyos kockázatokat kellett vállalnia.

A nyugati demokráciákban a magánélet autonómiája, a gondolkodás és véleményszabadság, a lelkiismeret szabadsága egyetemes emberi jognak számított. A politikum pusztán a jövőformálás (a törvényhozás), az igazságszolgáltatás és a vélemény- és lelkiismereti szabadság legalapvetőbb szabályaira korlátozódott. Ezek között a szabályok között azonban az állampolgár számára széles mozgástér nyílt, melyben saját meggyőződésének, ízlésének, vonzalmainak hódolhatott. Az egyén a szabadságát szinte már akadálytalanul kibontakoztatta.

A világjárvány ezt a helyzetet változtatta meg alapvetően. Szembesített azzal a ténnyel, hogy a politika bármikor beleavatkozhat mindennapjainkba. Olyan korlátozásokat léptethet érvénybe, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna, az adott körülmények közt azonban elkerülhetetleneknek mutatkoztak.

De nemcsak az egyén van korábban ismeretlen mértékben kiszolgáltatva a politikának, a politika is az állampolgári vélekedések kiszolgáltatottjává válik. A válság hibás kezelése kormányzatok tekintélyét rombolhatja le, vagy egyenesen kormányokat buktathat. A kormányzatnak, ha hatalmon akar maradni, minden intézkedésével – késedelem nélkül – tekintetbe kell vennie az állampolgárok véleményét. Úgy tűnik, mintha a társadalom folyamatos választási kampányban élne. Az ellenzék – kritikai meglátásaival – maga is folyamatosan és hatásosan befolyásolhatja közvéleményt.

A válság olyan szoros és kölcsönös függőséget hozott létre, amilyen korábban ismeretlen volt. A hatalomnak gyakorlatilag csak négy évenként kellett megméretkeznie. A köztes időben a politikai hatalom még a legszigorúbban demokratikus rendszerekben is viszonylagos függetlenséget élvezhetett, választási programjának megvalósításához meglehetősen széles mozgástérrel rendelkezett. Lépéseit még az ellenzék is csupán kivételes esetekben kifogásolhatta. (Persze itt nem az utóbbi évtizedek végletesen polarizált demokráciáiról van szó, mint az amerikai – vagy éppenséggel magyar –, hanem a liberális demokrácia klasszikusnak tekinthető válfajairól.)

Manapság minden vitatható lépés azonnali ellenreakciókat, nyilvános tiltakozásokat generál. És mivel az adott helyzetben többé-kevésbé minden lépes vitatható, nem csupán a politikusok, de még a szakemberek, esetünkben az epidemiológusok sem képesek egységes álláspontot kialakítani. Vannak, akik úgy vélik, hogy a közterek lezárása  a járvány terjedésének leghatékonyabb akadálya lehet, mások úgy vélik, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a lezárás tényleg a fertőzésszám csökkenését eredményezhetné, sőt úgy tűnik, hogy éppenséggel az egyéneknek kisközösségekbe való összezárása (lásd családi közösségek, öregotthonok, kórházak) éppenséggel a járvány gócpontjaivá válhatnak, ahonnan a fertőzés a társadalom egyéb területeire is szétterjedhet, amennyiben a teljes elszigetelés gyakorlatilag lehetetlen. Valakinek –  még a családok esetében is – vásárolnia kell és a fertőzés a legszigorúbb higiéniai szabályok mellett is előbb-utóbb utat találhat magának. Egymást követték az egymásnak ellentmondó, rangos szakemberek által végzett kutatások, szakmai tanulmányok, hipotézisek. Még az egyik legmegbízhatóbbnak látszó fogalom, a nyájimmunitás fogalma is viták tárgyát képezte.

És a felelősséget nem az epidemiológusoknak kell viselniük, őket nem lehet leváltani, hanem a politikusoknak kellett és kell viselniük. Németországban például a járvány terhe alatt Angela Merkel sziklaszilárdnak hitt hatalma is megbicsaklott. A Die Zeit egyik cikkének címe: „Összeomlás – szigorú szabályokkal”. A német társadalom, mely korábban a szervezés világbajnokainak számított, a járvány napjaiban épp a bámulatra méltóan hatékony bürokrácia miatt került csődközeli állapotba. Samila Shafy a Welt am Sonntagban úgy véli, hogy országa a járvány egyetlen esztendeje alatt önnön karikatúrájává vált. A félelmetes és nehezen elviselhető szabályozási őrület maga vált a helyzet viszonylagos normalizálásának szerencsétlen akadályává, s végső fokon félelmetes, sőt gyilkos ellenséggé… A bürokrácia orgiái, a szóvirágok és az emberéleteket veszélyeztető hozzá nem értés még a legtürelmesebb és fegyelmezettebb állampolgárok számára is elviselhetetlenné vált. Túl nagy volt a tét… Németország ugyanis szinte minden szempontból az európai államok rangsorának harmadik harmadába szorult vissza. Nem csak a megvetett Magyarország előzi meg toronymagasan, de még a közismerten fegyelmezetlen Románia is.

Kiderült, véli a Die Welt cikkírója, Thomas Witztum is, hogy Angela Merkel kormányzása alatt a látványos exportsikerek bűvöletében elmaradtak azok az alapvető reformok, melyek Németországot nem csak a jövőben tehetnék versenyképessé, de a jelen problémáinak megoldásában is kulcsszerepet játszhatnának. Mindenekelőtt a digitalizáció. a kérdéskör egyik legjelentősebb amerikai szakértője, Bill Mcdermott szerint az a kísérlet, mely a 21. századi világjárványt 20. századi eszközökkel akarja orvosolni, eleve halálra van ítélve. A járvánnyal összefüggő rendkívül bonyolult szervezési, ellátási, végrehajtási igények hatékony összeegyeztetésére csak a legkorszerűbb számítógépes platformok lehetnek képesek.

Ha a helyzet nem változik, az emberek – ahogyan az a kommunizmusban is történt – épp azért fordulnak el a politikától, mert az élet minden mozzanata a politika függvényévé válik. Ez az állítás persze paradoxonnak tűnik, de nem az.

Ahhoz ugyanis, hogy a politika a bizalmat visszanyerhesse, Németországban és minálunk is egyszer a bizalmatlanságot kell eloszlatnia. Ez pedig roppant nehéz feladat lesz, mert a járvány éppen az intézményekbe vetett bizalmat ingatta meg, s a jelek szerint a továbbiakban még inkább megingathatja.

Azzal kell zárnom, amivel kezdtem, a jelenlegi helyzetből csak és csakis a hatalom és az „alattvalók” közti viszony radikális átgondolása, a kölcsönösség hatékony alakzatainak kialakítása jelenthet kiutat. Azaz a közvetlen demokrácia korábban veszélyesnek tartott formáinak újrafelfedezése.

Világszerte és idehaza is.