Most, amikor a Biden-adminisztrációtól várják sokan a megoldást, a gondolkodás agresszív megtagadásának furcsa következményei vannak: például, hogy valaki elfogadja a techóriások diktatúráját.

Ahogy a magántőke ledózerolja az állami legitimációt, meghagyva neki a károk eltakarítását és a társadalom haragját, úgy egy sor lelkes apologéta is azt ismételgeti, hogy minden jobb, ami privát. Furcsa demokraták ezek: szerintük a senki által soha, sehol meg nem választott tőkések hatalma a legitim szemben azokéval, akiket, ha egy bohózatként is, de legalább valakik megszavaznak.

Ez az – egyébként hamis – dilemma most a techóriások kapcsán merül fel gyakran. Azzal ugyanis egyre inkább tisztában vagyunk, hogy miközben megmondóemberek egész sora az oroszoktól rettegéssel kel és a kínai cenzúrával fekszik, éppen az orrunk előtt épül fel egy sokkal veszélyesebb diktatúra. Az pedig pont minket érint.

Oroszországban és Kínában ugyanis eléggé tiszta a helyzet: létezik egy állami hatalom, amelyik beavatkozik különböző társadalmi folyamatokba. Ezek egy része káros, veszélyes, elfogadhatatlan. Egy másik része pedig vitatható, vagy akár kívánatos: én például előbb látnék bármilyen fontos szektort állami kézben, mint magánban (bár ez is a hamis dilemma része: a civilizációs küszöb megugrása a társadalmasítás, nem a két hatalmi centrum közül választás). A két említett országban tehát lehet tudni, hogy hol van a probléma forrása, amikor cenzúra, megfigyelés, adatgyűjtés stb. történik. Elméletileg fel lehet lépni ellene.

A techóriások azonban nem így működnek. Itt mindig minden el van kenve: jogszabályok, bűvészkedések számokkal meg a történet keretezésével, mesterségesen kialakított kereslet kialakítása; itt a hóhér is meghajol előbb és felkínál egy nyalókát.

Jelenleg a megfigyelés olyan mértékű, ami után Ceaușescu csak sóvárgott – pedig volt neki képzelőereje, még elektromos autókat is megálmodott a nyolcvanas években. Tulajdonképpen nyitott könyv az életünk, olyanoknak, akikről azt sem tudjuk, kicsodák, hogyan működik a rendszerük. Csak a következményeket látjuk valamennyire, és azt tudjuk, hogy mit akarnak: még több pénzt (ez már elmebaj egyébként, az egyetlen emberi cél a tőkeakkumuláció. Sajnálatos).

A megfigyelés ráadásul – ahogy arra Shoshana Zuboff is rámutat – nemcsak egyszerű adatgyűjtés: a cél előre tudni, hogy mit fogunk lépni, és minél inkább befolyásolni is, hogy mit lépünk. Ahogy írja, ez egy fentről szervezett puccs az emberek szuverenitása ellen.

A puccsot azonban fesztivál formájában szervezik meg. A Facebook, a Twitter, a Google, az Instagram, Snapchat, TikTok és a többi felület nem azzal házal, hogy „jó reggelt, diktatúrát építünk, mert az egyetlen életcélunk a tőke és hatalom akkumulációja”. A hivatalos narratíva az, hogy összekötnek minket, közösségeket építenek, szórják az örömöt és boldogságot körbe a világon.

A korábban említett dilemma hamissága abban rejlik, hogy a techcégek uralma vagy az állami beavatkozás kétessége között akar választani. Ha Zuckerberg és Vlagyimir Vlagyimirovics között kell választani, akkor azonban inkább le kell kapcsolni a netet és vissza kell húzódni egy barlangba.

Szerencsére vannak más utak is. A platformokat társadalmasítani kell: ezek minket kell szolgáljanak szociopaták helyett. Kanttal élve: ki kell lábalni a kiskorúságból, mert a techóriások céljai az emberiség céljaival nem összeegyeztethetők. Demokratikus kontroll alá kell vonni mindent, ami rólunk szól.

Persze, ismerősek az ellenérvek. Nem lehetséges, nincs értelme, nem működne, nem ilyen az „emberi természet”, és így tovább. Ezt mondták a rabszolgáknak, a jobbágyoknak, a nyolcórás munkaidőt követelő munkásoknak, a nőknek, a melegeknek. Ezt mondják el mindig, amikor megijednek egy gondolattól.

A történelem azonban nem ijedős. A mostani disztópiával szemben pedig csak az erős fellépés megoldás. Minden más a barbárságba vezet vissza, onnan pedig nincs retúr.