Mi sem demokratikusabb, mint a közvagyont külföldi érdekköröknek kiárusítani.

A közvagyon kiárusítása harminc éve zajló folyamatának újabb löketet adna a kormány. A ’89-es rendszerváltás utáni politikai elit mindig is neoliberális volt, ez nem romániai jelenség, ez a hetvenes évek végétől globális tendencia (a „szocialista” országok csupán „megkéstek” ezzel a destruktív trenddel, de igyekeznek bepótolni).

A mostani kormány a neolib szürke árnyalatainak a sötétebb részén tanyázik – sötét abban az értelemben is, hogy intellektuálisan sem nagy teljesítmény a privatizáció, morálisan meg egyenesen elfogadhatatlan.

Több mítosszal bástyázta körbe magát a tőkeképviselet és hű értelmisége az utóbbi évtizedekben, nehogy értsük, hogy miről van szó. Az egyik ilyen mítosz az volt, hogy míg a „szocialista” államok bürokratikusak voltak, addig a kapitalista államok rendkívüli hatékonyságot biztosítanak, mert véget vetnek a túlburjánzásnak. Ez, kiderült régen, hamis: ahogy Mark Fisher írja, a neoliberális államot „piacsztálinizmus” jellemzi, egy borzalmas bürokrácia épült a fejünk fölé, az ígéretek ellenére, amellyel tovább terhelik, bonyolítják a rendszert, és teszik még átláthatatlanabbá. A másik mítosz a hatékonyabb foglalkoztatás, azaz a fölösleges munkahelyek megszüntetése – csakhogy, ahogy arra rámutat David Graeber antropológus, a „bullshit”, azaz teljesen hiábavaló munkák tömegesen jelennek meg ma – tulajdonképpen egész tömegek unják halálra az életüket és épülnek le morálisan annak tudatában, hogy teljesen fölösleges a „munkájuk”. Egy harmadik mítosz, hogy az állami tulajdonú intézmények kevésbé hatékonyak, mint a magánvállalatok.

Időzzünk ennél el egy picit. Mariana Mazzucato közgazdász világít rá, hogy azokban az államokban virágzik az innováció inkább, ahol az állam nem csupán a piaci folyamatok hibáinak kijavítását vállalja fel, hanem stratégiai célkitűzésekben gondolkodott és odafigyelt a közösséget érintő befektetésekre. Példának éppen a klasszikusan piacorientált USA-t hozza fel, és azon belül a holdraszállást meg a világháló kifejlesztését, amelyek nem történhettek volna meg, ha magánvállalatokon múlott volna. Akinek pedig az űrkutatást említve Elon Musk jut eszébe ellenpéldaként, szintén választ ad Mazzucato: Musk vállalatai ugyanis komoly támogatásokat kaptak az államtól, ráadásul olyan állami befektetések mentén építkeztek, mint például a NASA.

Az tehát evidens, hogy a neoliberális állam részben mítosz, és abban a tekintetben, amelyikben mégsem az, káros. A világjárvány erre külön rámutat: a sírban lennénk rég, ha a piaci logikára bíztuk volna az életünket, és ahogy egyre inkább leépülnek az állami egészségügyi szolgáltatások, úgy egyre inkább ki leszünk téve a veszélynek. (Jól ábrázolja ezt a problémát a John Q című, 2002-es amerikai film.)

Sok szempont amellett szól, hogy az állami vagyont ne árusítsák ki, és persze, az ideális az volna, ha az állam közvagyonként tekintene a vállalataira, nem az aktuális képviselet magánvagyonaként. Problémák bőven vannak, ez sem kérdés, a bürokrácia is létező akadály, a hatékonysággal vannak gondok és így tovább. De aki azt gondolja, hogy a privatizáció a gyógyírja például a román vasútnak, az gondoljon a thatcheri kiárusítás utáni áremelkedésekre, a késések sűrűsödésére, az infrastrukturális problémákra stb. – az ígéretek zöme nem vált be, és csak a Munkáspárt baloldaltól való teljes eltávolodásának köszönhető, hogy egyelőre a periférián zajlanak erről viták.

Egy másik fontos szempontot ritkán említünk meg: azt, hogy a privatizáció antidemokratikus.

Minden vagyon, amelyik kikerül a felügyelet lehetősége alól, kevesebb okot ad arra, hogy szavazzunk – már aki még mindig hajlandó „választani”, az a szűk kisebbség. Minden árliberalizáció, ugyanúgy, gyengíti a demokratikus képviseletet. Amint az állam elad egy szektort, vállalatot, intézményt, amikor lemond arról, hogy szabályozhasson, már csak akkor lesz közünk hozzá, amikor a soron következő gazdasági válságnál az adófizetők pénzéből kimentik azt (ilyenkor a magánvállalatok hirtelen úgy érzik, mégsem elég a piac tökéletessége, és szükség van a hanyatló állami beavatkozásra).

Persze, ne legyünk naivak: állami tulajdonban sem sok közünk van ezekhez az entitásokhoz. Csakhogy, amíg a „miénk” valami, addig legalább az elméleti esély megvan arra, hogy a demokratikus kontrollt gyakoroljuk. Szorgos munkával elhitették, hogy az állam lomha és ellenséges a szabad és könnyed, flexibilis és agilis piac nyakán, csakhogy ez soha sehol nem igazolódott be – az ellenkezője viszont igen. És az is tiszta, hogy az állam nemcsak kontrollálható, hanem szempontjait tekintve is másként működik – a piac profitorientáltsága viszont nem sokat törődik a tömegek igényeivel, jólétével, egészségével, iskolázottságával vagy politikai álláspontjaival. Az állam még mindig a kisebbik rossz ebben a játszmában, ha súlyos hibái vannak is.

A privatizáció várhatú új hulláma is ezt fogja igazolni, ha nem azonnal, akkor középtávon. Az újabb problémákat persze elkenik majd: beszélünk „balkanizálódásról”, korrupciókról, romákról, bevándorlókról, addig sem az Európai Uniót meghatározó, rendszerbe épített kizsákmányolásról esik szó (ezt eleve csak a szélsőjobboldalon képzeljük el, mintha az EU-val szembeni kritika csak EU-ellenesség volna és csak posztfasiszta jelenség).

Az a konszenzus pedig, ami kialakult a privatizáció körül, nem jelez mást, mint hogy nem tudunk semmit elképzelni a trendeken kívül. Olvasom a hazai lapokat, nézem a véleményeket: bólogat a többség, közgazdászok, újságírók, beszélő fejek. A – szintén Fisherrel élve – bizniszontológia, ami minden áthat, azaz, hogy mindent csak a gazdasági szempontokon keresztül és fogalmak által szabad értelmezni, legalább annyira meghatározza a közbeszédet, mint ahogyan a vallás hatott a nyugati középkori közéletre.

Ez alól felszabadulni nem kis munka, de nem lehetetlen. És ma ott kezdődik, hogy megkérdőjelezzük a mítoszainkat: most éppen a haza kiárusítását.