Elsőre azt gondoltam, a korral és az évszakkal jár mindez: hogy ötvenötön túli enyhén meteopata alkatomból fakad a szüntelen zsörtölődés, a csőtávlatú kritikai érzék; többször is átgondoltam, hagytam mintegy ülepedni a témát, de nem az elodázás reményében, vagy valami deus ex machina-jellegű fordulatra (kibúvóra) várva. Az önreflexió és az eredendő kíváncsiság egyaránt munkált, megesett, hogy épp felváltva…

Országot kéne venni – gondoltam, lecserélni, új hazát beszerezni, most a szezonális leárazást kihasználva. Mert ez egyre inkább nem patriótáknak való hely; régiós tudattal, vagy lokális kötődéssel élőknek meg főképp ellenséges közeg. És persze elősompolyogtak a rég bevált kifejezések a mint(h)aállamról: mert olybá tűnt, hogy NATO- meg EU-tagok lettünk, mindkét országprojekt, nevezzük ezt most trendiesen így, szóval mindkettő importéka. Ahogyan Schengen meg az euró-zóna is az.

Itt semmi sem szökken szárba, ölt körvonalat, jut révbe, ami nem kívülről javasolt-oktrojált cucc. Az is ugye olyan felemásan alakul: az Északatlanti Szövetségbe 2004-ben léptünk be, és 2015 óta a GDP 2 százalékát, újabban meg 2,5%-át költjük a seregre, de a román ármádia, s ezzel karöltve a honi hadiipar átfogó reformja továbbra is várat magára – derült ki épp a szomszédban kitört fegyveres konfliktus okán. Uniós tagországként is kilógunk a sorból: évek óta makacsul sereghajtók vagyunk a következő kategóriákban: közúti biztonság, kutatásra szánt költségvetés, életminőség, könyvfogyasztás. Leányanyák és a korai gyermekhalandóság arányában viszont kitartó uniós éllovasnak számítunk. Három évtized nem volt elegendő, hogy a közigazgatási reformot végrehajtsuk, e téren is majdnem páratlanok vagyunk uniószerte. A népszámlálásra hivatkozva több helyi elöljáró, köztük a kolozsvári polgármester is felrótta ezt. Igaza van részben – több mint fél százada ugyanabban a sémában működünk –, de a népszámlálást sem sikerült szakmailag elfogadható hibaszázalékon belül abszolválni, nem tudjuk csak becsült hozzávetőlegességgel hányan élnek román állampolgárként kint és bent, s az itthoniak közül például mennyi az ortodox, a nő, a halbiológus, esetleg a tinikorú. De még azt sem tudjuk, hogy mekkora valójában ez az ország, a Fekete-tenger évente jócskán lemar a partból, miközben a 2015-ben elstartolt telekkönyvezési programnak idénre kellett volna lajstromba foglalnia Románia ingatlan-állapotát; a mostani dinamikát tekintve jó eséllyel nemzedékek vesznek a múlt ködébe, mire bejelentik, hogy lezárult a műholdas technikai segédlettel készült leltár. S ha nem tudjuk egy országban, hogy mennyi a polgár, nyilván gond van az adóügyi statisztikákkal is. Mint kiderült, épp a behajtás körüli nehézségekre vezethető vissza (a tervezési hibákon kívül) a mostani állambüdzsébeli űr.

Sebaj, még pár csincsinál, s ha akkor se sikerül a digitalizálást megvalósítani, legalább lesz elegendő könyvelője a nemzetnek, erre való, ha nem egyébre, a képzelt Románia képzett változata, amit épp most szavaznak szét és szana a törvényhozásban. Marad a Hívogató Románia című országos program (vagy projekt – már magam sem tudom, melyik a találóbb) zötykölődő vasúti hálózatával, foghíjas légikikötő-rendszerével, és ezer kilométert továbbra is inkább alulról nyaldosó autópályakészletével. Ebből is az észak-erdélyi sztráda sztorija a csúcs: az első kapavágás és most között eltelt majdnem két évtized sem volt elegendő a 415 kilométer megépítésére: eddig 108 kilométer és 600 méter jött össze. Évi átlagban mindössze 21,8 kilométert kellett volna teljesíteni, hogy Brassótól Borsig két kávészünet beiktatásával suhanjunk, mint álom. S akkor még metrót álmodunk Kolozsvárra… meg vadakat (az önterelő juhászok és szintén elszaporodott turistabarát ebeik most biztonságos távolságban vannak, e zárójelnek hála). Többéves vitákkal telített várakozás után honi labdarúgásunk is felzárkózni látszott a focivilág fejlettebb részéhez, mihelyt bevezették végre a játékvezetők munkáját segítő videóbírós rendszert. Hátradőlt drukker, edző, szaksajtó: megérkeztünk…, csakhogy a VAR adatainak értelmezése is egyre sajátosabban zajlik, kisvártatva már le kell védeni a romániai módszert intellektuális termékként, annyira semmihez sem fogható produktummá nemesedik. 

Ennyi példálózás után még mindig ott sunyít a kétely, hogy vajon nem az észlelésben van-e a hiba; az ország, mely előbb egy 1856-os, majd 1918-as nagyhatalmi projektként jött létre, strukturálisan képtelen a nagy volumenű tervek hosszas futtatására. Szervezési kultúra, fegyelem, pallérozott fantázia és egészséges adagnyi dicsvágy híjával lennénk, hogy épp itt rekedtünk meg a sehol és az alig közti soványka pászmában? Vagy eleve csak kicsi, apró tervekre kellene gyúrni, személyre, és nem szeszélyre szabott sikersztorikra, léptékek és arányok zsugorára. Másmilyen optikára, és frissen csiszolt lencsékre…

Kép forrása: Facebook