Talán nem mindenki tudja, hogy az utópiának mint a tökéletes társadalom elméletének és egyben a képzelt világokat ábrázoló  irodalom jellegzetes műfajának van ellentéte is, a társadalomelméleti torzkép, melyet a szakma disztópia néven tart nyilván. Mindkét műfaj képviselői önnön társadalmaik ideálisnak álmodott megfelelőit, illetve ezek nem kevésbé tökéletes torzképeit vetítik ki a többé-kevésbé távoli jövőbe. Az előbbit vágyálom, az utóbbit elrettentő példázat gyanánt.

Nos hát a disztópia műfajának legjelentősebb 20. századi alakja George Orwell 1949-ben a fasiszta diktatúra bukása után négy, a kommunista diktatúra bukása előtt negyvennégy évvel írta meg 1984 című világhírű regényét. A jóslat, miszerint 1984-re a szép új világ szülőhazájában, Angliában is berendezkedik, nem is tűnt túlságosan valószerűtlennek, hiszen a továbbra is eszeveszetten fegyverkező kommunista „béketábor” a második világháború egyik eredményeként már az Odera-Neisse határtól a Vlagyivosztokig és Korea határáig terjedt, s rövidesen Afrika több államát és – Fidel Castro kubai hatalomra jutásával – az észak-amerikai partokat is megközelítette.

Minden esély meg lehetett volna rá, hogy a világ rövidesen egy brutális gondolatrendőrség által láthatatlanná stilizált Nagy Testvér uralma alatt egyetlen tökéletes állammá egyesüljön. Aztán a diadalmenet megtorpant. Évtizedekig az atomháború árnyékában éltünk. Majd elérkezett 1968, s a két világtábor közti viszony enyhülni kezdett. 1984-ben úgy tűnt, az Orwell-regény a fikció világában reked. 1989-ben szétesett a béketábor is. Az amerikai demokrácia spontán és örökérvényűnek tűnő győzelmet aratott a kommunista diktatúra fölött. Voltak, akik már a történelem végének utópiáját vizionálták. A kommunista világ összezsugorodott, bár Kína révén továbbra is Föld népességének csaknem egyötödét ölelte fel. Amerika pedig, ha kellett, tűzzel-vassal is siettette földgolyó demokratikus átalakítását. Még az Amerikai Egyesült Államok és Kína is mindkét fél számára előnyösnek látszó tőkeexportban és kereskedelemben fonódik össze.

Az ezredfordulón azonban – csaknem minden előzmény nélkül – épp a demokrácia, a szólásszabadság, az egyenlőség és testvériség őshazájának tekintett Amerikában jelenik meg valami, ami a társadalmi folyamatok élesebb szemű megfigyelőiben okkal keltett riadalmat. Az orwelli disztópia mind több jelensége épp a diadalmasnak tekintett Amerikában kezd visszatérni. Mindenekelőtt az Orwell által „újbeszélként” emlegetett műnyelv, melyben csaknem minden társadalmi jelenség és folyamat megnevezését annak antinómiájával, azaz ellentétével kezdenek helyettesíteni.

Ezúttal azonban az orwelli „újbeszél” számos fogyatékosságára is fény derül. Azt ugyanis még meglehetősen drasztikus eszközökkel kellett ráerőltetni a társadalomra. A valóság mesterséges átírása bizonyos esetekben annyira áttetsző (azaz primitív) volt, hogy még a – lakások minden zugában elhelyezett, valamiféle oda-vissza tévékészüléknek álcázott – megfigyelőkamerák által folyamatosan lehallgatott és átmosott agyú állampolgárok is többnyire átláthattak a szitán. A falakat elöntő plakátok ugyanis a háborút béke, a szolgaságot szabadság, tudatlanságot erő gyanánt aposztrofálták. Ahogyan a hadügyminisztérium is a Béke, az elnyomás és a kínvallatás eszközeként szolgáló belügyminisztérium a Szeretet, az életszínvonalat az éhezés szintjére szorító közellátási minisztérium a pedig a Bőség Minisztériumaként neveztetett meg.

A manapság dívó „legújabbbeszél”, az úgynevezett „politikailag korrekt” már jóval bársonyosabb. A társadalmi valóság nyelvi leleményekkel való elleplezése az előbbi szófordulatoknál sokkal rafináltabb eszközökkel operál. S a nyelv „megreformálását” egészen lentről kezdi. Ez a nyelv a középosztály szegénységbe taszítását, a háborús szándékokat úgy igyekszik „semmissé” tenni, hogy társadalmi méltányossággá, illetve nemzetbiztonsággá kereszteli át őket. A többségnek kiszolgáltatott társadalmi csoportokat azzal igyekszik felszámolni, hogy a feketéket afroamerikaiaknak, a cigányokat romáknak, a homoszexuálisokat melegeknek, a gyengeelméjűeket értelmi fogyatékosoknak (a sor végtelenül folytatható) nevezi át. Ezektől a türelmetlen rokonszenvet lobogtató szólamszerű megnevezésektől azonban a rosszul tápláltság, a betegségeknek való kiszolgáltatottság, az iskolázatlanság aligha csökken. Nem lesz több munkahely, kulturált lakhatási lehetőség, társadalmi integráció. Legfeljebb a többség, s főként a (politikailag korrekt beszédmódot működtető) elit lelkiismeretfurdalása orvosoltatik.

Ennek a korrekt beszédmódnak a voltaképpeni mintája az önmagában is manipulatív jogi nyelv, mely mint tudjuk, korántsem igazságot, hanem főként jogot szolgáltat, s e célból a jogi esetek és eljárások jelentős részének megnevezését gyakran szinte már a nevetségességig mesterkélt formulákkal helyettesíti.

Hogy Amerikában és a nagyobb nyugati államokban hol tart ez a folyamat, azt jól példázza egy videó, mely az interneten cirkulál, s mellyel engem is egyik rokonom ajándékozott meg. A videón egy takarítónő felvételire jelentkezik valamely oktatási intézményben. Eközben – faladatköreit tisztázandó – kérdéseket tesz fel. Az intézmény igazgatónője (az „oktatási főügyvivő”) félreértések elkerülése végett, az előbbinek, mármint a „takarítási ügyvivőnek” illetve „az oktatási felületek technikusának” (a takarítónő ugyanis önnön hagyományos megnevezését túlságosan lekezelőnek, ráadásul szexistának is érezhetné) előzékenyen megjelöli feladatköreit és tevékenysége gyakorlásának színtereit. Mindenekelőtt az öltözőt, melynek helyes megnevezése az „emocionális átmenet térsége”, itt ugyanis a növendék (a nemi identitások – már mint a lány és a fiú megnevezés – használata is szigorúan kerülendő) átáll a szülőkhöz fűződő „szentimentális” kapcsolatról a pedagógushoz fűződő „munkakapcsolatra”. Aztán az „oktatási területen” (azaz a tanteremben) ragyogóvá kell varázsolnia az „fényátengedő felületeket”, hogy az oktató, akinek nem szabad a gyerekekre néznie (ez az aktus a családból hozott szentimentális beállítódás fenntartását eredményezhetné) oktatás közben kibámulhasson rajtuk. Az oktatásra szánt – a felületek technikusa által is tiszteletben tartandó megszabott oktatási-nevelési munkaszakaszok (tanórák) elmúltával össze kell gyűjtenie a fölöslegessé vált rajzok növényi eredetű hordozóit (politikailag inkorrekt megnevezéssel a rajzlapokat), s ki kell ürítenie a szó ásatag értelmemében vett szemeteskukát, mely voltaképpen egy 78 rekesszel felruházott helyiség, ahol a vékony és a vastag ceruzahegytől az uzsonnapapíron át a rostirón és filctoll maradványokig mindennek megvan a maga észszerű helye, ahonnan a hulladékfeldolgozó ügynökök eltávolíthatják őket. Az oktatási-tanítási területen külön helyük van a diszlexiásoknak, diszgráfiásoknak, jobb: és balkezeseknek stb. A táplálkozási-nevelési területen (az uzsonna-teremben) szintén külön helyük van az allergiásoknak, vegetáriánusoknak, vegánoknak és ismét stb. A takarítónő kérdésére ugyanis, hogy hol ülnek a normális diákok, a válasz magától értetődő. Ilyen nincs, hiszen mindenkinek tartoznia kell valahová.

Kétségtelen: ezek a növendékek egy radikálisan más világban fognak felnőni, mint amelyben szüleik növekedtek. Egyre több feladat hárul majd az emocionális átmenet térségére, mely radikálisan elválasztja, sőt szembeállítja őket a politikailag inkorrekt nyelvezetben szocializálódott szülőkkel, magyarán a családdal. Így aztán elejét lehet venni a rasszizmusra, a nacionalizmusra, a szexizmusra, a diszkriminációra való hajlam, a homofóbia és több tucatnyi egyéb fóbiák és előítéletek átöröklődésének. Kialakulhat a büszkén vállalt másságokra alapozott önérzetes megkülönböztethetetlenség emberséges világa.

A videó valamiféle titkos kamerával rögzített valóságszegmens gyanánt terjed. Én inkább paródiának vélném. De nincs túlságosan nagy jelentősége, hiszen a paródiák is a való életből merítik anyagukat. Icipicit feldíszítik a valóságot, hogy annak abszurditása az értelmileg fogyatékosabb olvasó vagy szemlélő számára is nyilvánvalóvá válhasson.

Hogy a paródia kétségtelenül szerfelett korszerű, hiszen egy olyan világban, melyben az anya csak egyes számú, az apa kettes számú (esetleg fordítva számozott) szülőként emlegethető (sajnos politikailag továbbra is inkorrekt módon, az egy és a kettő ugyanis valamiféle rangsort is jelöl, mely valakinek mindenképpen sérelmes marad), az ember nem csak ép eszében kezd kételkedni, de az a gyanú is felmerülhet benne, hogy valakik (rejtelmes megfontolásokból) gúnyt szeretnének űzni belőle. Vagy ami még vészesebb: egy minden korábbinál elrettentőbb (mert egy tökéletesen összekuszált műnyelv tüntető tapintata mögé bújtatott, s ekként embervoltunkból is kiforgató) szolgaság alanyaivá bűvészkedjenek bennünket.

S ezzel – ím – rólam is lehull a lepel, hiszen ez a cikk sem egyéb, mint egy ostoba összeesküvés-elmélet – suta humorba bújtatott – változata, mely az emberi jogokra alapozott makulátlan amerikáner valóság befeketítésére szolgál.

Nem érdemes elolvasni sem.