Most már a zenészeket sem hagyják békén! A napokban két, az utóbbi időben nagyon aktív Letzte Generationhoz tartozó klímaaktivista felrohant a hamburgi Elbphilharmonie színpadára, és a Beethoven-hegedűkoncertet megszakítva, a karmester pulpitusához ragasztotta magát. Míg a rendőrség el nem vitte őket, szónokoltak. A szokásos diskurzust hozták, miszerint az utolsó percekben vagyunk, és ha azonnal nem cselekszünk, Hamburgot például elönti a tenger.

Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk? A kacagásnak mindenképpen sírás lesz a vége…

Szerencsénkre ezek a gyerekek paradicsomlevessel meg krumplipürével, illetve pillanatragasztóval veszik fel a harcot, bolygónkat megmentendő. Legalábbis egyelőre. Igazuk van! Ami viszont érthetetlen, hogy miért tévesztették el ennyire a házszámot? Miért támadják meg van Goghot vagy Klimtet, ha bevallottan a Big Oil, a multinacionális kőolajcégek a fő ellenségeik?

A van Gogh Napraforgóját paradicsomlevessel leöntő aktivisták pólóján nem azt írta ugyanis, hogy „Just stop van Gogh” hanem azt, hogy „Just Stop Oil”! Micsoda agyficam! Ha már egyszer haragszanak, miért nem a kőolajfinomítók kapujához, tartályaihoz, lepárlótornyaihoz, esetleg a kőolajmezők fúrótornyaihoz vagy tengeri platformjaihoz ragasztják magukat a harcosok? Bécsben például miért Klimt „Halál és Élet” című festményét öntötték le fekete festékkel a Ludwig Múzeumban a fiúk ahelyett, hogy festékes vedrükkel kimentek volna a város szélén lévő, közeli, schwechati OMV-finomítóhoz akciózni?

Bárhol támadjanak is leveskonzervjeikkel meg ragasztójukkal, a klímaaktivisták azt állítják, hogy csak üzenni akarnak a világnak. Üzennek is – a letzte, az utolsó generáció nevében. Azt üzenik, hogy fáradtak, gyávák és ostobák, vagyis, egyetlen kifejezéssel mindez: dekadensek vagyunk!

Fáradtak, mert nem ellenségükkel, hanem a legvédtelenebbel, a képtárak, múzeumok műtárgyaival, a nagy mesterek alkotásaival veszik fel a harcot. Nemes küzdelem, mondhatom! Gyávák is, mert a képtárak teremőrei, a szakma természete szerint, tipikusan középkorú hölgyek vagy nyugdíj előtt álló urak, akik cseppet sem hasonlítanak sem kiképzésükben, még kevésbé viselkedésükben a kőolajfinomítók kemény, nem teketóriázó őreihez. A levesesek azt állítják, azért kénytelenek a híres festményeket a neves múzeumokban nyakon önteni, hogy észre vegye és meghallgassa üzenetüket a világ. Ők nem akarják a műveket bántani és mindig biztonsági üveggel védett alkotásokat választanak akciójukhoz. Magyarán: csak játszanak és nem vállalnak semmiféle felelősséget!

Nekem nem ezen mindenre elszánt fiatalok harcos kedvével van a bajom, hanem a módszerrel és a célponttal, melyet maguknak választottak. Félre ne értsen senki: jóllehet személy szerint a legszigorúbban tiltakozom ellene, mégsem önmagában a képrombolás „műfaját” ítélem el, és moralizálni sem akarok – mint annyian teszik – a témával kapcsolatosan. Engem a „klíma-forradalmárok” hamis attitűdje és az erre alapozott csak káros, de semmi hasznot nem hajtó cselekedete háborít fel.

Amikor Savonarola a szebbnél szebb reneszánsz festményeket kiszórta a firenzei dómból, vagy az utrechti Szent Márton székesegyházba betört forrongó protestáns tömeg kalapáccsal lecsapta a kőszentek fejeit, nem az volt a kérdés, hogy volt-e joguk hozzá vagy igazuk volt-e? Az egyetlen, ami számított – akkor, az események cselekvő szereplői és (szenvedő) tanúi, később pedig a történelem megítélése előtt – az volt, hogy hitelesen jártak-e el, márpedig tudjuk, hogy mélységesen autentikusak voltak!

Savonarolának és híveinek közvetlenül a festményekkel, azok ábrázolási módjával és alkotóiknak a világfelfogásával volt bajuk, akárcsak – később és máshol – a protestáns képrombolóknak. Tetszik vagy sem, a történelem műfaja nem az operett, hanem a nagyepika. Sokan erőszakosan belehalnak, sok minden elpusztul a történelmi fejlődés alatt – ha van ilyen egyáltalán. Hiú ábránd azt képzelni, hogy lábujjhegyen végig lehet lopakodni a történelem porcelánboltjában, úgy, hogy minden épen marad. Nem lehet! Mi több, általában az jellemző a jelentősebb történelmi lépésekre, hogy kő kövön nem marad.

2021 júniusában Jessica Reznicek 8 év, míg 2022 januárjában társa, Rubby Montoya 6 év börtönt kapott a törvényességében is megkérdőjelezhető Dakota Olajvezeték ellen 2016 novembere és 2017 májusa között elkövetett szabotázsakcióik miatt. Az érvényben lévő jogi értelmezés szerint bűnt követtek el, az pedig relatív, hogy mennyire volt igazuk? A dakotai sziú indiánok és a környezetvédők szemében hősök ezek a nők, míg a kapitalista olajcégek által mélységesen megvetett terroristák.

Az utóbbiak érvelése győzött, és belföldi terrorizmusként is kezelték az ügyet, ezért a szokatlanul hosszú börtönbüntetés. Jessica és Rubby zokszó nélkül viselik a büntetést, és pillanatig sem bánták meg a bűnüket, sokkal inkább azt, hogy nem tettek eleget. Autentikus emberek, egy valódi hittel felvállalt ügy vértanúi, akiket egy nap akár szentté is avathat a világ. Meglátjuk.

Mit szóljunk viszont a paradicsomleves-öntögetőkről, a pürehajigálókról? Reménytelen pótcselekvés, képtelenség, amit a képekkel tesznek! Nyilvánvalóan rossz úton járnak, de ne dőljünk kényelmesen hátra és ne érjük be jogos elítélésükkel vagy moralizáló minősítgetésükkel, hanem ismerjük be és mondjuk ki, hogy ezek a fiatalok ugyan rossz útra tévedtek, de az okok, amiért ezen az úton egyáltalán elindultak, nagyon is valósak!

A valós problémáknak és bajoknak pedig megvannak a valódi felelősei! Őket kellene előállítani és felelősségre vonni, bárhol is legyenek, nem a nagy mesterek festményeit meggyalázni. Ez pedig már nem a heveskedő ifjúság, hanem a működőképes társadalmak dolga.

(Nyitóképen a Karl Lueger-emlékmű Bécsben | A szerző felvétele)