Volt idő, hogy élveztük az ilyesmit: apám gázmaszktáskáját elcsenve lófrálni, feltűrt ujjú, kiszuperált katonaingekben feszíteni, mindenféle, a portán fellelhető relikviákat hordozni, úgymint kulacs, első világháborús szurony, robbanótöltet nélküli kukoricagránát-köpeny.

Aztán jött a berukkolás, és elég volt a kilenchavi zöldhullám, hogy évekre telítődjem a katonás nüansszal (meg a mindenféle egyformasággal), mert amúgy a zöld – nem hiába áll a színskála közepén – nem tartozott a számomra közömbös kromatikai benyomások közé. Volt olyan idő az életemben, amikor a nyersebbecske fűzöld, meg a neonosba játszó élénk változat nyomult előtérbe egy képzeletbeli kedvenclistán. De most megint a keki nyomul. Hatezerrel…

Divat lett február óta, egyre több pólót látni, a bermudák is jórészt ilyen terepszínűre váltottak, a sapók is (simléderesek vagy csesztonok – még csak a zsirárdi „átvedlése” hiányzik) ugyanvalóst harcias árnyalatot öltöttek. És persze a politikusaink sem maradtak le.

Zelenszkij trendet alapít és diktál: a háborús térségbe látogató küldöttségek rendre felhagytak az addigi dresszkódokkal: sportosra vették a figurát. Mondjuk egy remekbe szabott öltöny esetében tényleg furán hat a terepszín, vagy akár a tökfekete golyóálló mellény. Önmagában az elegáns zakó vagy ádőpiessz zavaró kontrasztot képez például a bucsai vagy harkivi romokkal a háttérben.

Korántsem daliás államférfiak és kevésbé amazontermetű politikus hölgyek gyömöszölték magukat ilyen sportos, félig militarista ancúgokba, például a pilótadzsekik és azok mindenféle változatai vitték a prímet 2022-ben, amint a videókon, fotókon látom. A tárgyalóasztalok, meg kilúgozott konferenciadíszletek semmitmondó közegéhez szocializált szereplők hozzáidomultak az új, dinamikus, élet- (meg halál-) szagú valósághoz. Kicsit szolidaritásból, kicsit azt üzenve, hogy azért nem oly merevek, kicsit meg a saját eltökéltségüket is belepréselve abba a zubbonyba vagy kardigánba.

Maga Zelenszkij felesége nemrég megejtett amerikai útján első napon pasztellezett, de mégis katonazöldes árnyalatú ruhában érkezett a Fehér Házba. Nancy Pelosi ugyan nem bakancsban és bevetésre fazonírozott toalettel lépett a tajpeji reptér betonjára, hanem enyhe rózsaszín kosztümben, magas sarkú, elöl nyitott krémszínű cipőben, amennyire az éjszakai landoláskor készült felvételekből kivehető, de hát érthető is, hogy nem lett volna ajánlatos éppen azzal hergelni a legmagasabb feszültségre kapcsolt pekingi pártkrémet, hogy például tengerészgyalogos uniformisra utaló szabásmintával lepi meg tajvani vendéglátóit.

De visszatérve: magam is tapasztaltam, hogy a ruhatáramban épp most harapózott el ez a zöldes offenzíva, bár igazán nem vagyok az a típus, aki elvonási tünetként éli meg, ha egy hétvégen nem tud shoppingolni, vagy legalább beugrani egy előre kiszemelt cuccért valamely ruházati márkaboltba.

Túl azon, hogy (gyakran anyagában is) praktikus dolog ez a kekis szerkó, mert a pecsétek, izzadságfoltok nem látszanak meg oly harsányan, azért elgondolkodtató, mi van e mögött, pontosabban, milyen attitűdöket fokoz fel a díszlet. Ha visszalapozunk, olyan arcok parádéztak katonás jelmezben, mint Castro, Arafat, Szaddám Huszein, az Al-Kaida több korifeusa, nem beszélve Kadhafi ezredes valóban ötletdús, operettbe illő szettjeiről. De afrikai államfők és diktátorok is előszeretettel öltenek magukra ilyen holmikat, náluk is bőven túlteng a paszomány, a vállrojt, meg egyéb cifraságok. Többnyire a hadsereg által fenntartott rendszerek vezetői, maguk is egykori hadfiak.

Ezért is nem lelkesedem feltétlenül ettől a bezöldüléstől: mert a ruha teszi az embert, de teszi az ember viselkedését is, azt, hogy a diskurzusok egyre több agressziót, fenyegetést, görcsösséget sugároznak. Megvédjük, kiállunk, elutasítjuk, elhárítjuk, nem tűrhetjük, bizonyos fokig még toleráljuk, de… összezárunk, mindent elkövetünk, hogy…

Ez az előszeretettel konfrontatív, hanghordozásában és dinamikájában egyaránt türelmetlen retorika pedig a maga során, ha csak a fokozásával törődünk, és nem okosan, apró adagokban és pontos időzítéssel élünk vele, idővel teljesen behatárolja a kommunikációt, de a döntési opciókat is… és ez már kimondottan csődös.

„Az ember tudja valószínűleg a legtöbb zöld árnyalatot felismerni az emlősök között, mivel evolúciója során elengedhetetlen volt, hogy a halvány árnyalatait meg tudja különböztetni az érett, mélyebb tónusoktól” – olvasható egy színszimbolikát boncolgató szövegben. Hátha tényleg fennmaradt még ez a disztingváló készség a politikusainkban, mi több, a stratégáinkban is. Nyomokban bár.

A zöld amúgy Egyiptomban és Írországban nemzeti szín, miközben Indonéziában tiltott. Ugyanakkor másodlagos szín, kékből és sárgából keverhető ki (persze, hogy nem Ukrajna, ó, nem… csak beugrott). Komplementer színe a vörös… és megint nem a tőlünk keletre zajló, lassan már féléves őrület kellene idetuszkolja magát!

(borítókép forrása: euractiv.com)