Határtalan nacionalizmusok

Az úgynevezett brexit – azaz az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kiválása – egy idő óta fait accomplinek számít. Megtörtént. Mind a két fél aláírta a szerződést. Úgy is tűnt, hogy már csak néhány apróbb a részletkérdést kell tovább cizellálni.

Csakhogy az ördög  – jól ismert szokása szerint – ez esetben is a részletekben bújt meg. Az ír-angol viszony korábban kín-keservesen összefércelt, de máig sem igazán teherbíró aspektusaiban. Alig két hónap telt el, s máris kiderült, hogy a britek számára az egyezmény végrehajtása „súlyos akadályokba” ütközik. Ha megpróbálják végrehajtani, nemzeti önérzetükön eshetnek súlyos sérelmek. Ha meg nem hajtják végre, az ír nemzeti érzés sérülhet. Azaz egyik esetben az unionisták (azaz Észak-Írországot Angliához csatolni szándékozó), másikban az IRA egykori terroristái aktivizálódhatnak.

Ismét!

A brexit ugyanis nem csak az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépésével, de az Ír Köztársaság bennmaradásával is jár.

Amíg mindkét ország az Unió része volt, a két állam közt nem volt határ. Azaz az unionisták is úgy érezhették, hogy az Egyesült Királyságban élnek, s az észak-írek is úgy, mintha Írországban, hiszen úgy járhattak oda, mintha haza jártak volna. A brexittel azonban az Ír Köztársaság és az Anglia tartományának számító Észak-Írország közti határ tényleges határzónává vált volna. Az észak-írek többé már nem járhatnak haza, csak akkor, ha formailag is egy másik államba lépnek át. Ebbe azonban nem csak az Észak-Írországban élő írek, de – az Unióban maradt Írországot támogató – európaiak sem voltak hajlandóak belenyugodni. Ragaszkodtak ahhoz, hogy az észak-ír nacionalisták és a nem kevésbé nacionalista angol unionisták közti 1998-as egyezmény eredményei továbbra is érvényben maradjanak, továbbra is lehetővé téve az észak-déli együttműködés zökkenőmentességét. A brexit-szerződéshez csatolt, Írországra és Észak-Írországra vonatkozó jegyzőkönyv lehetővé tette a sziget gazdaságának további zökkenőmentes működését, az EU egységes piacának integritását, valamint biztosította volna a fogyasztóvédelem és az egészségügyi ellátás zavartalanságát, az állategészségügy normális működését, a csalás és az emberkereskedelem elleni küzdelem összehangolását.

Ebben az esetben azonban az Egyesült Királyság és az EU közti határnak az Ír-tengeren kell húzódnia. Így aztán – legalábbis formailag – az angoloknak kell határt átlépniük, hogy továbbra is többségieknek érezhessék magukat. Ha ugyanis Írország és Észak-Írország közt továbbra sincs határ, Észak-Írország gyakorlatilag továbbra is az Unió része marad, ahonnan az angoloknak kell egy, az Unióhoz nem tartozó államba, az Egyesült Királyságba átlépniük. Ami egy önérzetes angol számára elviselhetetlen. Különösen az észak-ír unionisták vezéregyéniségét, Arlene Foster asszonyt, az Angliával való szorosabb kapcsolatok szenvedélyes hívét viselte meg az új fejlemény. Azt hányta az EU vezetőinek szemére, hogy érzéketlenek, nem fogják fel azokat a problémákat, melyek az észak-ír kikötőkben zajló határellenőrzéssel keletkeznek… Még nagyobb fájdalmat jelentett számára, hogy a brexit-jegyzőkönyv kitételeit az észak-írek nevében Boris Johnson miniszterelnök is elfogadta.

Igaz, nem sokáig. Pártjában is erős volt a nacionalista nyomás…

A szerződés március elsejével lépett volna érvénybe, David Frost, Johnson tanácsadója és Európa-ügyi főtárgyalója azonban a napokban a márciusi határidőt önkényesen októberre halasztotta, azzal az érvvel, hogy a kereskedelmi szabályozásra vonatkozó rendelkezések további finomításra szorulnak.

Az unionisták továbbra is „súlyosan problematikusnak” érzik az Észak-Ír kikötőkben zajló ellenőrzéseket. A nyilatkozat az Unióban és Észak-Írországban is felborzolta a kedélyeket. Mindkét részről az angolok megbízhatatlanságáról, szerződésszegéséről beszélnek, s az ügyet nemzetközi döntőbíróság elé szeretnék vinni. Az unionisták háborút emlegetnek (amit ebben a társégben nem lehet nem komolyan venni), ez pedig az írek nacionalista érzelmeit is felborzolja.

Leo Varadkar ír miniszterelnök a lényegre tapint, amikor azt állítja, hogy a problémák gyökere maga a brexit. Ha az angolok ragaszkodnak a brexithez, a kérdésnek egyetlen megoldása lehet: az Észak-ír-jegyzőkönyv kitételeinek betartása, azaz az ír-tengeri kikötőkben zajló áruellenőrzés. Írország ugyanis az egyetlen európai állam, mely Angliával (Észak-Írországgal) határos. Ha tehát a britek saját fejüktől cselekszenek, gyakorlatilag Írországot (implicite Európát) is saját érdekeiknek próbálják (továbbra is) alárendelni.

Az újabb brexit-vita rendezéséig az Európai Parlament kénytelen volt felfüggeszteni a már aláírt Brexit-egyezményt.

A helyzet valóban kockázatos, hiszen az észak-ír konfliktus múltbéli véres történéseinek ismeretében a béke bármelyik pillanatban összeomolhat. Miután a vámosokat az unionisták halálosan megfenyegették, az áruellenőrzés maga is megszűnt. De ezzel gyakorlatilag az áruforgalom is minimálisra esett vissza, ami az észak-ír nagyáruházakban üres polcokat „eredményezett”.

S történik mindez egy olyan világban, mely a nemzetállamok megszűnéséről, a határok eltüntetéséről, az emberi jogok szentségéről áradozik. Ahelyett, hogy az államok közti és az államokon belüli nyelvi-kulturális közösségek tényleges egyenjogúságának ideológiai, jogi, intézményi feltételeinek megteremtéséről gondoskodna. Legálisan a lehető legkönnyebben átjárható, de az adott államok szuverenitását sem sértő határokat kellene létrehozni. Minimálisra csökkentett bürokráciával. Arról nem is beszélve, hogy ha az Unió uralkodó elitje korábban sem az ún. Európai Egyesült Államok lidércét, az akadálytalan bevándorlást és egyéb hagymázas eszméket hajszolt volna, magára a brexitre sem kerülhetett volna sor. Ahogyan az egyes államokon belüli kisebbségek szisztematikus megalázására és a gyengébb államok erősebbek általi kijátszására sem.

Pillanatnyilag sajnos ez történik. Lásd a magyar kisebbségek helyzetét Szlovákiától Románián át Ukrajnáig. Vagy koronavírus elleni oltóanyag „Európai Egyesült Államok”-béli elosztásának különös történetét.

Hogy csak a legújabb botrányt említsem…

(Címlapfotó: avalara.com)

Kimaradt?