banner_066Zffpe_maszol_6fel_rmdsz-02.png
banner_VnNOCp39_maszol_6fel_rmdsz-01.png

Elfogultság-farsangok

Idén az – eddigelé méltán világhírű – német filmfesztivált, a Berlinalét február 15. és 25. között rendezték meg. A zsűri elnöke a neves kenyai-mexikói színésznő, Lupita Nyong'o volt. (Mint látni fogjuk korántsem véletlenül.) A rendezvény ugyanis botrányok sorozatává fajult. A közösségi médián már a kezdet kezdetén egy Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező Instagram-felhívás futott végig: „Szabad Palesztinát – a folyótól a tengerig.” A folyón nyilván a Jordánt, a tengeren a Földközi-tengert kellett érteni. Az ekként határolt terület tehát nem egyéb, mint a teljes – egykor brit fennhatóság alatt álló, a zsidók által még be nem telepített – Palesztina.Fotó: aussiedlerbote.de

De maga a fesztivál egésze is az antiszemitizmus és Izrael-ellenesség égisze alatt zajlott.

A fődíjat a No other Land (azaz a Nem másik ország) című dokumentumfilm nyerte, melynek főhőse Masafer Yatta, a keletjordániai izraeli elnyomás ellen lázadó palesztin hős.

A legtöbb díjazott a díj átvételekor úgy ítélte el Izraelt, hogy a Hamász október 7-ei agressziójáról akárcsak említést sem tett vagy a foglyul ejtett zsidók kiszabadításának érdekében érvelt volna. Berlin polgármestere már a fesztivál szünetében elviselhetetlen egyoldalúságról beszélt. Ron Prosor izraeli nagykövet pedig a fesztivált a szólás- és a művészeti szabadság leple alatt folytatott antiszemita és Izrael-ellenes agitációnak minősítette, melyet ráadásul „fülsiketítő” hallgatás övezett. Az utóbbi kifejezést a nagykövet természetesen a több rendbéli „fülsiketítő” tapsvihar szarkasztikus metaforájának szánta.

A szombati zárógálán Ben Russel szervező és filmrendező – aki az emelvényen palesztin kendővel a fején jelent meg – Izrael szemére hányta, hogy a palesztinok ellen népirtást követ el. Beszédét ráadásul fergeteges taps követte. Hasonló tapsot aratott Basel Adra díjazott rendező is, aki (igazi művészeti gesztus gyanánt) azt követelte, hogy Németország függessze fel az Izraelnek szánt fegyverszállításokat.

A német sajtó egy része tehát joggal kifogásolta, hogy hivatalosan senki nem határolódott el a nyílt antiszemita propagandától, s ismeretlen elkövető ellen sem tett senki feljelentést.

A német kormányzat köreiben persze tovább hullámzott a botrány. A fesztivált ugyanis a német kulturális kormányzat finanszírozza. A támadások fő tárgya következésként Caludia Roth kulturális államminiszter volt, aki az egyik szünetben Berlin polgármesterével maga is az izraeli politika apartheid-jellegéről értekezett. Igaz, később visszavonót fújt…

Arról azonban egyáltalán nem esett szó, hogy a történtek annak az utóbbi évtizedekben hagyománnyá vált gyakorlatnak a szerves folytatásai, melynek keretében a filmfesztiválokat mint a leghatásosabb és legnagyobb érdeklődésnek örvendő kulturális rendezvényeket szisztematikusan propaganda célokra használják fel. Az esztétikai szempontokat gyakorta szinte már a nevetségességig (vagy az elkeseredettségig) háttérbe szorította az ideológia. Hosszú évtizedeken át nem lehetett esélye a sikerre olyan filmnek, mely nem a zsidóüldözésekről, majd a színesbőrűek diszkriminálásról szólt. Az amerikai filmfesztiválokon ma már részt sem vehet olyan film, melynek nincs színesbőrű hőse, vagy nem éppen kizárólag a színesbőrűek problémájáról szól.

Pedig a művészettől semmi nem állhat távolabb, mint az egyoldalúság, a propagandisztikus szándék. Az elfogultság, legyen szó bárkiről vagy bármiről, a művészet elsatnyulásával, sőt pusztulásával egyenértékű. Ha egyoldalúságok szolgálatába szegődik, a legnagyobb tehetség is csak fércműveket produkálhat.

Az idei és a korábbi fesztiválok jelentős része katasztrófának bizonyult, az igazi katasztrófa azonban az, hogy ezt a következtetést a szakma és az önmagukat demokratikusnak nyilvánító nemzetek kulturális kormányzatai máig nem képesek levonni.

Még ha a művészet belepusztul, akkor se.

banner_Os8CxLFO_KUK_Webbanner_970x250_ANIM.gif
banner_9y4hN5Rx_KUK_Webbanner_728x90_ANIM.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?