Hajlamosak vagyunk, még kilencven nap múltán is, időnként úgy gondolni az ukrajnai háborúra, mint olyan konfliktusra, amely térben és időben aránylag pontosan behatárolható hadászati történések sorozata. Jó felbontású térképeket látunk, akár animációs feldolgozásokat is, amelyek egyre szemléletesebben tükrözik a terepen zajló dinamikát. Bár több elemző, politológus vagy exdiplomata is figyelmeztetett a globális kontextusra, a nemzetközi közegben várható elmozdulásokra, továbbra is uralják a diskurzust a frontról érkező (és ellentmondásos, nehezen ellenőrizhető) információk, meg a két fél háttérországában zajló események. Mintha ezzel az erőltetett csőlátással ki tudnánk magunkat menteni a fókuszból, amolyan parton drukkoló, csak igen marginálisan érintett szereplői lennénk a február 24-én elszabadult őrületnek.

Idővel az összefonódások egyre frappánsabbá váltak: még a szankciócsomagok szakasza előtt egyre több jel utalt arra, hogy nem ússzuk meg ideiglenesen befogadott és asszisztált menekülthullámmal, átmeneti világgazdasági bizonytalansággal, enyhébb tőzsde-oszcillációkkal… és az ilyenkor mindig elősomfordáló nyerészkedők, szélhámosok ügyködésével. Olyan kérdések kerültek előtérbe, amelyekről legfeljebb csak igen diszkrét környezetben zajlott egyfajta tervezés, de inkább esélylatolgatás.

Idén január végén ugyan ki gondolta volna komolyan, ha azzal állok elő, hogy júniusra-júliusra újabb két taggal bővül a NATO, hogy téma lesz és vélhetően felgyorsul Ukrajna és a Moldova Köztársaság uniós csatlakozási menetrendje, hogy Japán – részben feladva eddigi igen mérsékelt kül- és katonapolitikai álláspontját – egyre határozottabban követeli magának a második világháború, tehát több mint hetven éve vitatott Kuril-szigeteket. És most csak a leglátványosabb fordulatokat listáztam.

Két és fél évnyi járványra túl hamar jött ez a villámháborúnak szánt, ám egyre jobban „beragadó” fegyveres konfliktus; idő sem maradt felmérni az egészségvédelmi fronton szerzett tapasztalatokat, erőt gyűjteni az újrakezdésre, és máris egy jóval harsányabb, brutálisabb fenyegetést jelentő újabb fronton találtuk magunkat. Hogy nem épp a tűzvonalban, az mindössze a geográfiai helyzetünknek tudható be. Az Ukrajna elleni agresszió első napjaiban vajon ki gondolta volna, hogy harci drón jut el Horvátország légterébe, vagy lelőtt drónroncsokat vetnek a Duna-delta partjára az aknáktól hemzsegő Fekete-tenger áramlatai?

A harcok színhelyétől indulva koncentrikus körökre osztani a világot, és azt gondolni, hogy amint térben egyre távolabb kerülsz a fegyverropogástól, fokozatosan nő a biztonságérzet-koefficiens – nos, ez a hipotézis sem bírta sokáig. Az ukrán gabonaexport lebénulása és az orosz kivitel lassulása miatt számos, az egyenlítőtől délre eső afrikai övezetben valós és azonnali gondként lépett fel az élelmiszerválság, magyarán a tömeges éhhalál veszélye. (Miközben ezt írom, érkezik a hír, hogy India, a világ második cukortermelője, kormányrendeletben szűkítette az árucikk exportját, amire hat éve nem volt példa.) Ehhez képest az orosz részvétellel működő nemzetközi űrkutatási programok elakadása, bár elszomorító, mégiscsak lábjegyzet a glóbuszt érintő hatásokat tartalmazó törzsszöveghez.

Keletje és fene jó dolga lesz tehát a mindenféle gazdasági tanácsadó cégeknek, az életmód- és reszkírmenedzsment gyorstalpalóknak, miközben a saját medencével ellátott családi lakhely (ha egyáltalán még befektetésnek számít) már nem kötelezően panorámás kilátásától lesz kapós, hanem attól, hogy a szemfüles ingatlanfejlesztő az eredetileg alagsornak tervezett traktust magánbunkerré „lépteti elő”. És lesz redivivusa a mindenféle poszttraumatikus gyógymódoknak; a hadszíntéren sokkolt bakák és a hontalanná vált százezrek pszichológiai utókezelésén túl megroggyant vállalkozókat, hiperérzékeny entellektüeleket, a peremről még kijjebb sodródott munkanélkülieket is valakinek szakszerűen kellene lelkileg istápolni. Így hát a valóban hozzáértő segítők mellett-között szép számban megjelennek a sarlatánok és önjelölt szakik. Nemcsak a pénz hígul majd, de a tudás is inflálódik, és mintha nem is kellene csodálkozni: ahogy hirtelen túlkínálat mutatkozott például biztonságpolitikai szakértőkből, úgy a profinak vélt lélekmasszőrökből is jó adag fölösleget „kitermel” a helyzet, a nemzetközi, amely szabad szemmel láthatóan egyre csak fokozódik.