A kelet-európaiak az idegen munkaerőre a legkevésbé vannak rászorulva, s az illegális bevándorlók – nyugati standardok szerinti – ellátásának gondját sem nagyon képesek magukra vállalni.

Az európai kormány és államfők (azaz az Európai Tanács) csütörtök-pénteki értekezletét megelőzően Stefan Beutelsbacher és Christoph B. Schlitz a Weltben még arról értekeztek, hogy a „menekültpolitikában” Orbán Viktor véleménye immár aligha tekinthető elszigeteltnek, több kormányfő is úgy véli, hogy a magyar álláspont kezdettől helyesnek bizonyult.

Szerda és péntek közt azonban a „menekültkérdés” radikális megítélésében fordulat állt be. Orbán támogatóinak csapata váratlanul drámaian összezsugorodott. A horvátok, a szlovákok, az osztrákok, a csehek, akik korábban a magyarok vagy a lengyelek többségéhez hasonlóan vélekedtek, már sunyítottak. Sőt, a kérdés szakértőjének tekintett Beutelsbacher ugyanazon lap pénteki számában már „Magyarország és Lengyelország éjszakai lázadásáról (Revolte)” beszél, mely a „menekültügyi megegyezést” (Asyl-Deal) felboríthatja. A németben a Revolte „az állami vagy társadalmi rend meggyengítésére irányuló zavargásban való részvételt, illetve az ekként elkövetett bűntettet”, köznapibb értelemben a „heves, indulatos ellenkezést” jelenti. A Revolte azonban a „felkelés” (Aufstand) szinonimájaként is használatos, a felkelés pedig általában „egy kisebb csoport (jobbára) sikertelen akciójának”, vagy „valamely célkitűzés (ez esetben a többség által kierőszakolt „konszenzus” – B.B.) elutasításának” megnevezése.

A csütörtöki „kompromisszumkísérlet” valóban „éjszakai kudarcba” torkollott. Kudarcon mindenekelőtt a menekültkérdés kvóta szerinti megoldásának felfüggesztését kell értenünk. De nem kevésbé jelentős az Unió költségvetésének „kiegyensúlyozását” szolgáló hetven milliárd euró nagyságrendű tagállami hozzájárulás megszavazásának elodázása sem. Az utóbbi – egyebek mellett – Ukrajna további ötven milliárdos katonai, illetve pénzügyi támogatását, illetve a brüsszeli képviselők javadalmazásának megemelését tenné lehetővé.

Arról Beutelsbacher szövegeiben nem nagyon esik szó, hogy Orbán Viktor (aki a kudarc fő előidézőjeként jelenik meg) és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök következetesen az illegális migráció ellen tiltakozik, és az illegális bevándorlók európai államok közti „méltányos” elosztásának elvét tartja méltánytalannak. Merthogy mindkét állam fenntartások nélkül elfogadja a menekülteknek az Unióba való befogadását. Sőt – ha valóban erről lenne szó – a menekültek méltányos elosztása ellen sem tiltakozhatnának. Ahogyan nem is tiltakoznak. A két állam jó másfél millió ukrán menekültet fogadott be, s az otthon maradottakat is önnön lehetőségeikhez mérten rendkívül jelentős összegekkel támogatta és támogatja. (Az általuk is összeadott uniós hozzájárulásokon túlmenően is…) Ennek ellenére a nyugati sajtó következetesen a menekültek Magyarország és Lengyelország általi elutasításáról beszél. Tehát – „kis” fogalmi csúsztatással – olyan bűnnel vádolja őket, melyben ártatlanok.

Az illegális migráció által sújtott államokkal szembeni szolidaritás hiányával sem vádolható egyikük sem.

Az tényleg nyilvánvaló, hogy az amúgy is eladósodott déli államok nem kényszeríthetőek arra, hogy az illegális bevándorlás terhét egymagukban viseljék. Csakhogy azoknak az államoknak kellene szolidárisaknak lenniük velük szemben, akik a bevándorlásból hasznot húzhatnak. Ezek pedig nem a kelet-európai országok, hanem Németország, Franciaország, a kisebb Benelux-, illetve északi államok, melyek igényt tartanak arra az Afrikából vagy Közel-Keletről érkező idegen munkaerőre, melyen voltaképpen gazdaságaik működőképességének fenntartása múlik. Ha az utóbbiak már „megteltek”, a kérdés megoldását csupán az illegális bevándorlás megfékezése, illetve a bevándorlók megválogatása jelenthetné. Azaz az Uniónak a déli államokba is csak azokat a bevándorlókat kellene beengednie, akikre az északiaknak tényleg szükségük van.

Igaz ugyan, hogy ez a szempont a migránsokat kibocsátó afrikai államokat hozhatja jelenleginél is nehezebb helyzetbe, hiszen azokat viszont a legképzettebb, legtehetségesebb, s minden vonatkozásban jobbra törekvő munkaerőtől foszthatja meg. Ebben az értelemben is Orbán Viktor kezdettől hangoztatott megoldási javaslata bizonyulhat életképesnek, mely szerint nem a bajt kell behozni Európába, hanem a segítséget kell kivinni Afrikába. Ez lenne a kibocsátó államokkal szembeni valóban hatékony szolidaritás…

A kelet-európaiak az idegen munkaerőre a legkevésbé vannak rászorulva, s az illegális bevándorlók – nyugati standardok szerinti – ellátásának gondját sem nagyon képesek magukra vállalni. Ezek az országok a migránsok „méltányos” elosztásával nem a délieket, hanem az északiakat szabadíthatnák meg az illegális bevándorlás terhétől. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket az államokat az Unió nem a már munkába állt, vagy a még integrálhatónak tűnő bevándorlókkal fogja „megajándékozni”, hanem lehetőség szerint azokkal, akikkel maga sem igen tud mit kezdeni, s akiket szíve szerint maga is inkább kiutasítana. Ha lenne hová...

Ha a kelet-európai államok – anélkül, hogy legalább az elosztás kritériumait és voltaképpeni tartalmát tisztázni lehetett volna – belemennének a kvóta-rendszerbe, nem szolidaritásukról, hanem ostobaságukról tennének tanúbizonyságot. Vagy megfordítva: az elosztás elutasítása nem föltétlenül xenofóbiájukról, sokkal inkább megfontoltságukról „árulkodhatna”.

Hogy mindezzel csupán az izgága Magyarország és a perspektivikusan az Unió „nagyhatalmai” közé törekvő Lengyelország képes számot vetni, meglehetősen szomorú ránk, kelet-európaiakra nézve.

A németek és a franciák a tanácskozás szünetében meg is próbáltak beszélni a renitensek fejével. Mindhiába. Igaz, időközben Emmanuel Macronnak a „többségi” társadalom és az illegális migránsok közti – polgárháborúval fenyegető – ismételten fellobbant feszültségek miatt sürgősen haza kellett utaznia…

Macron Franciaországa, melyben a bevándorlók és az őslakosok közti feszültség egyre kezelhetetlenebbnek bizonyul, egyfajta mementóként szolgálhat azoknak a kelet-európaiaknak, akik évszázadokon át általuk idegennek érzett birodalmak keretében éltek. Annál is inkább, mert – identitásaik védelmében (némileg a bevándorlókhoz hasonlatosan) – maguk is tevőlegesen hozzájárultak az őket is magukba záró „többségi” társadalmak, főként a Habsburg, de a török, és az orosz birodalom szétbomlasztásában is. Joggal tarthatnak tőle, hogy – jobbára többnemzetiségűek lévén – maguk is hasonló sorsra juthatnak.

A nemzeti önállóság, implicite a szuverenitás ezeknek az államoknak a nézőpontjából ma is a legfontosabb értéknek számít. Igaz, a szomszédaikkal szembeni – a Nyugat által is legitimnek tekintett – nacionalista indulataik rendkívül alkalmassá teszik őket arra, hogy egyelőre (a nagynemzeti programok végrehajtásáig, azaz társadalmaik „végső homogenizálásának” befejezéséig) az európai nagyhatalmak, Németország vagy Franciaország védőszárnyai alá meneküljenek.

Úgy tűnik, hogy a bolgárok, a horvátok, a szlovákok, a csehek, a románok képtelenek felfogni: Magyarország és Lengyelország, amikor ennyire súlyos, az európai társadalmak jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekben a mindenki által elfogadható kompromisszumokra alapozott döntés (egyfajta vétójog) követelményéhez ragaszkodik, szomszédaik alapvető érdekeit is védelmezi.

A Magyarország elleni vádak dolgában a Welt-tévé (ez is van) egy videóban Gerhard Papkét a Német-Magyar Baráti Társaság elnökét is megszólaltatta. Papke nem rejtette véka alá, hogy szerinte jogos a kisebb államok (nem csak a magyarok) ellenérzése a nagyok lekezelő bánásmódjával szemben. Arra, hogy a kicsik megvédhessék önnön érdekeiket, csupán a mindenki által elfogadható kompromisszum teremthet lehetőséget. Kockázatos dolog a nagyok és a kicsik érdekeinek tényleg demokratikus összehangolását át nem gondolt nyomásgyakorlással, a zsarolás különböző válfajaival semmissé tenni. De nem csak az volt figyelemre méltó, amit mondott, hanem az is, ahogyan mondta. Végig tudatában volt annak, hogy süket füleknek beszél, s a kérdésekbe rejtett hamis állításokat is bölcs mosollyal igyekezett elhárítani.

Az, hogy figyelmeztetései honfitársai, s esetleg a brüsszeli elit körében ezúttal meghallgatásra találnak-e, azaz a Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni előítéletek, csúsztatások, sőt hazugságok lelepleződhetnek-e, a következő hónapok háttérküzdelmeiben fog eldőlni.

A fontosabb dolgok sajnos eddig is azokban dőltek el…