Minél többet beszélünk a milliárdosok nagyszerűségéről, minél inkább lenyomják a torkunkon a „flexibilis” munkát, minél inkább a gazdaság „érdekei” határozzák meg a politikát, minél kevésbé számít emiatt az is, hogy melyik elitklubra szavazunk, annál inkább sodródunk egy feudalizmusba.

Jodi Dean ezt neofeudalizmusnak nevezi. Ahogy azt kifejti, amikor az emberek létbizonytalanságot élnek át és megfosztottságot, a jobboldal a nemzet, az egyház, a család köré épített identitást kínálja fel, miközben a dühöt bevándorlók, szocialisták, feministák, szexuális kisebbségek ellen irányítja. A neofeudalizmus gondolata azonban az egyre borzasztóbb egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmünket, és arra, hogy ezeket puszta szavazósdival kis reformokkal nem űzhetjük el.

Dean felhívja a figyelmet a munka átalakulására is: arra, hogy egyre többen ingyen dolgoznak, saját tulajdonukat – telefonjukat, kerékpárjukat stb. – kell munkaeszközként használniuk, miközben 2018-ban az Egyesült Államokban az Amazon és további 56 korporáció nemhogy nem fizetett adót, de az emberek pénzéből az állam juttatott neki (miközben aljas eszközökkel tulajdonképen megakadályozta azt, hogy létrejöjjön az első szakszervezet a vállalaton belül).

Jodi Dean arról is ír, hogy a kapitalizmus és neofeudalizmus közötti különbséget alapvetően az adta, hogy az előbbi – ha egyenlőtlen viszonyok között is – szabaddá tette a dolgozókat, ők dönthettek arról, hogy hol dolgoznak. Mára azonban ez megváltozott (még inkább): az interakcióink és életeink a tőkeakkumuláció tárgyaivá váltak, mára nemcsak a munka, hanem a fogyasztás kizsákmányolása is zajlik. Ráadásul a kiemelten rasszista társadalmakban (az USA-ban például a fehéreknek) és a gazdagoknak nem kell megindokolniuk, hogy miért is illetné meg őket az, hogy többet szakítanak ki a közösből, a tömegekre azonban áthárul ez a teher.

A szerző úgy összegzi a neofeudalizmus problémáját, hogy az egyre összetettebb hálózatiság eredménye, amellyel az egyenlőtlenségek és hierarchiák erősödnek.

Ha csak egyetlen jellemzőjére fókuszálunk is a neofeudalizmusnak, akkor érdemes a személyi kultusszal is számolnunk. Az antikommunista diskurzus persze azonnal Sztálint juttatja eszünkbe, de engedtessék meg, hogy a száz és hetven évvel ezelőtt történtek helyett a jelennek foglalkozzak. Napjainkban legalább három fronton épül a személyi kultusz: egyrészt a politikában, persze, másrészt a kultúrában és a gazdaságban (ezek pedig összefonódnak).

A kulturális szférában a kapitalizmus régóta termeli a maga hőseit: zenében, borzalmasan unalmas filmekben (egész „világokat” találnak ki a repetitív, lapos és nevetséges „szórakoztatásra”) és így tovább.

A gazdaságon van igazán hangsúly: az olyan figurák köré, mint Elon Musk, az a mítosz épül fel, hogy önerőből váltják meg a világot. Az önerő persze meglehetősen tágan értelmezendő, például úgy, hogy a Tesla több milliárd eurós „támogatást” kap a német kormánytól, miközben Jeff Bezos alulfizeti az Amazon-dolgozókat és még a mellékhelyiségre sem engedi el őket.

Ha olyan további milliárdosokra gondolunk, mint Bill Gates vagy Soros György, a személyi kultusz építésének további példait látjuk (miközben mindkettőjüket támadják is, félrevezető indokokkal: előbbit az összeesküvés-elméletek hívei, utóbbit a szélsőjobboldal).

Miközben a neofeudalizmus propagandagépezete ezektől a „megmentőktől” várja a világ megmentését – a pandémia legyőzését, a klímaváltozás enyhítését, a migráció, a vízhiány, a lakhatási problémák, a szegénység, az álhírek, a háborúk stb. stb. – sokak őszintén hinni is kezdenek ebbe. Ahogyan a különböző szuperhősök a moziban, úgy a valóságban a Jeff Bezosok, Bill Gatesek, Elon Muskok, a davosi találkozó szereplői hivatottak megoldani a problémákat – amelyeket ők állítottak elő.

A propagandagépezet egyébként ezzel egyidőben minden, a tőkének nem tetsző alternatívát ügyesen ellehetetlenít: ahogy egy remek írás összefoglalta, a „megosztó” az egyik kedvenc címke, amit ezekre tapasztanak.

A hivatalos mítosz szerint a kapitalizmus garantálja a demokráciát és fordítva. Ez persze soha nem volt igaz, az ellenkezője annál inkább. Autoriter államok is lehetnek kapitalisták és a kapitalizmus borzasztó állapotokat állít elő, kifejezetten antidemokratikus eredményekkel. A neofeudalizmus egy ilyen eredmény: miközben az államot átrendezte arra, hogy csak a „gazdasági érdekeket” szolgálja, az embereket a fogyasztásra kondicionálta és még a legféltettebb titkaiból is pénzt keres, a kapitalizmus megszünteti lassan a minimális demokratikus garanciákat is.

Azt állítja: nincs tere az önrendelkezésnek, különösen nem a tőkén kívül. Lehet szavazni és a Twitteren dühöngeni, ennél többre nincs szükségünk. Minden alternatíva „megosztó”, „szélsőséges” és „kivitelezhetetlen”, ezért csak azt kell megvárnunk, amíg Elon Musk és társai zsenialitása megment minket.

Vagy legalább saját magukat. Végül is mi sosem számítottunk.

(Címlapfotó: Salon/Flora Thevoux)