A kapitalizmus prófétáinak és a szuperhősök korában Elon Musk – a „Vasember” – hatalmas népszerűséggel bír napjainkban. Igazuk van-e azoknak, akik zseniként emlegetik őt vagy pusztán egy ügyes befektetőről van szó, aki rengeteget profitált az állami szektorból?

Miközben unalomig ismételgetik azokat a valóban rendkívüli eredményeket, amelyeket Musk elért, és az űrben keringő Tesla látványa engem is örömmel töltött el, úgy érzem, hogy elfeledkezünk a Musk-jelenség hátulütőiről. Hozzá kell tennem, az alábbi érvelés elsősorban a kialakult Musk-képből dolgozik, vélhetően találni olyan idézeteket tőle, amelyek megpróbáltak szembeszállni ezzel, de lehetetlen volna minden információt összegyűjteni.

Tisztázni kell, hogy Elon Musk zseniális befektető, a jelek szerint ügyes szervező, azonban a tudás, ami a SpaceX-ben, a Tesla Motorsban és más projektekben jelen van, nem az övé. Részben az ő felelőssége, részben pedig a mi gondolkodásunk egydimenziós működésének eredménye, hogy gyakran megfeledkezünk azokról, akik mögötte állnak és keményen dolgoznak azokon a projekteken, amelyeknek az élére áll.

A helyzet egyébként sem rózsás, ami a mögötte állók életét illeti. A Newsweek egy tavaly év végi cikke szerint Musk több tucat olyan korábbi alkalmazottat próbált elhallgattatni, miután két héttel egy döntés után közölte a világgal, hogy 700 embertől megválik. Bár azt állította, hogy az elvárt szintet el nem érőket rúgta ki, de valószínűnek tűnik, hogy azokkal számolt le, akik egy szakszervezethez akartak csatlakozni, és a bérek meg biztonsági standardok miatt panaszkodtak. Két pereskedés arra is rámutatott, hogy származás és szexuális orientáció miatt is diszkriminálhattak embereket a cégnél.

Bár ezekről az ügyekről keveset tudunk, és jobb őket óvatosan kezelni, a Musk-jelenségnek vannak olyan hátulütői, amelyekkel érdemesebb foglalkozni.

Az egyik ilyen probléma, amelyről Nicole Aschoff a The New Prophets of Capital (A tőke új prófétái) című könyvében írt le. Eszerint a jelenlegi gazdasági berendezkedésünk fenntartásának jelentős eleme a mítoszok létrehozása. Aschoff olyan újgenerációs, tehetős mítoszgyártókról ír, akik progresszív gondolkodóknak állítják be magukat. Ezek a szereplők újra feltalálják a szabadpiacot mint a társadalom problémáinak megoldását.

Bár Elon Muskról nem ír, Oprah Winfrey, Bill és Melinda Gates és más szereplők között ő is tökéletes példája ennek. Musk többnyire valós problémákra keres megoldásokat, azonban újratermeli a kapitalizmus hátrányait. Mint egyfajta szuperhős elhiteti velünk, hogy a társadalmi problémákra nem közösségek, hanem zsenik kell választ adjanak, ez pedig már önmagában is antidemokratikus jelenség (gondoljunk azokra a politikai szereplőkre, akik egyedül állnak ki a porondra, és maguknak vindikálják a nagy ötleteket és megvalósításokat). Persze lehetetlen egy újságcikkben felsorolni Elon Musk neve mellett az összes szakértőét, aki hozzájárult egy projekthez, de egyrészt a jelenlegi mainstream lapok reflektálatlanul tapsolnak Musk minden lépésének, másrészt figyelembe kellene venniük, hogy egy cég alapítása vagy felvásárlása után is legfennebb remek szervezők vagyunk, akik előállnak ötletekkel vagy elsajátítják mások gondolkodásmódját.

Talán ennél is fontosabb, hogy az állami szektor hanyatlásáról beszéljünk. A neoliberális gazdaság mantrája, hogy minél több a tőke a magánszférában, annál jobb lesz az emberiségnek. Miközben egyre többen értik meg, hogy ez az ígéret nem vált be (és esély sem volt erre), a techóriások mint a vállalati szféra új celebjei ismét felelevenítik a régi mítoszokat.

Ez rettentően káros lehet. Részben, mert amikor egy techóriás eldönti, hogy milyen irányba indul el, azaz milyen szolgáltatásokba, új technológiába, termékekbe fektet energiát és tőkét, akkor ebből a döntéséből kihagyja a társadalmat. Ez elsőre sokaknak furcsa lehet, hiszen kik vagyunk mi, hogy döntsünk egy magáncégről? Azonban meg kell értenünk, hogy amennyiben egy ország vezetését jogunk van, ha korlátozottan is, befolyásolni, akkor abba is beleszólásunk kellene legyen, hogy az életünkre komoly befolyással levő gazdasági szféra merre indul el. A szabad választás mítosza pedig – miszerint mi, fogyasztók független aktorokként majd eldöntjük, hogy mire van szükségünk –, egészen egyszerűen nem igaz. Ha igaz volna, akkor nem költenének dollármilliárdokat reklámokra.

Káros a cégek teljes autonómiája azért is, mert azzal, hogy a magánszféra erősödik, gyengül az állami szféra, azaz még kevesebb kontroll marad a társadalomnak. Ahogy arról Kate Aronoff érvel az In These Times-ban, számos olyan hősnek tekintett szereplő, mint Steve Jobs vagy Elon Musk rengeteget profitált az állami szektorban felhalmozott innovációkból és fejlesztésekből. Mariana Mazzucato közgazdász egy könyvére hivatkozva emlékeztet arra, hogy Musk jövő-orientált birodalma, a Tesla Motors, a SolarCity és SpaceX nagyjából öt milliárd dolláros segítséget kapott helyi, állami és szövetségi támogatásokból, nem szólva azokból a közpénzből futó kutatásokról, amelyek például a rakéta-technológiában vannak.

Mazzucato javaslata, hogy társadalmasítsuk a befektetési kockázatokat és jutalmakat is ahelyett, hogy meghagynánk a cégeknek az állami szektor által keményen támogatott profit további felhasználását, legyen szó részvények vásárlásáról vagy adóparadicsomokba menekítéséről. Magyarán: amikor egy cég naggyá válik, kötelező legyen a jövedelme egy részének visszafizetése az állami szektorba, amely támogatta.

Musk tehát egy olyan jelenség emblematikus figurája, amelyről megoszlanak a vélemények, ahogyan a személyéről is. Miközben valóban hasznos a tevékenysége (kivéve, amikor lángszórókat gyárt és forgalmaz), erősíti azt a mítoszt, hogy különleges egyénekre van szükség párbeszéd, közös munka és tervezés helyett, ugyanakkor tovább gyengíti a közösség által némileg ellenőrizhető szektort, az államit. Ez a folyamat akár fontosabb is lehet azoknál a technológiai innovációknál, amelyeket egyébként megfelelő támogatás mellett ugyanazok a szakemberek egy társadalmilag felügyelt szférában is elérhetnének.