Választási kampányban mindenki propagandistává lesz. Lehetőséget nyújt erre a közösségi média. Aki csak él, hírek és álhírek, bizonyítékok és koholmányok, tények és fikció szándékos vagy akaratlan terjesztésével igyekszik az embereket befolyásolni, azzal a szándékkal, hogy az ítéletüket vagy cselekedetüket egy általa üdvösnek vélt irányba terelje.

A propaganda kifejezés negatív konnotációja a 19. század közepén alakult ki, amikor a politikai szférában használni kezdték. Mára már összetettebb a megítélése: van, aki szégyenletesnek, van, aki szükséges rossznak, s van aki a sajtó egyetlen járható útjának tartja.

Egy valamiben mindannyian egyetértenek. Csepeli György a propaganda lényegéről szólva megállapította, hogy: „Az emberi közlés – különösen az intézmények által szervezett és továbbított közlés – sohasem véletlenszerű, mindig szándékok, érdekek vannak mögötte. A közlőnek mindig valamilyen célja van a közleménnyel és ez a célba juttató akarat voltaképpen nem esik távol a »szaporítás, ültetés« kertészeti képétől”.

A propagandának több módszere is jól ismert.

A romániai magyar nyilvánosságban most a leginkább alkalmazott módszer az argumentum ad hominem. Ezt használják azok, akik a kormánykoalíció jelöltjét, Crin Antonescut támogatják: George Simion szélsőjobboldali, magyarellenes nézeteinek felemlegetésével – amelyekre alapos bizonyítékok is vannak – játszanak rá a magyar közösség nem alaptalan félelmeire. És a személy elleni érveléssel hozakodnak elő azok is, akik az RMDSZ jelöltjét támadják. Crin Antonescu személyét, tulajdonságait, cselekedeteit, szavait használja fel vele szemben. Felemlegetik, hogy korábban tagadta Székelyföld létezését, az RMDSZ-t magyar PD-nek nevezte stb. Túl azon, hogy ezzel elvonják a figyelmet a kampány komplexitásáról, nem egészen világos, hogy kit is támogatnak valójában.

A Crin Antonescut démonizáló nethuszárokat valójában nem is Antonescu személye érdekli. Ők az RMDSZ-en akarnak ütni, sérelmeiket, frusztrációjukat kívánják megtorolni. Legjobb esetben Nicușor Dan szavazatait akarják szaporítani anélkül, hogy nevét említenék, mert azt már elfogadhatatlan propagandának tartanák, s ők óvakodnak, hogy propagandistának tűnjenek, miközben a tiszta szellem magaslatán élnek, ellentétben a „bértollnokokkal”.

Sokáig magam is úgy hittem, a médiának, a sajtómunkatársnak nem kell színt vallania a választási kampány során, furcsálltam, hogy az amerikai médiatermékek megnevezik választottjukat, akiket ajánlanak olvasóiknak is támogatásra.

Ma is úgy vélem, nem szabhatjuk ki, nem szabhatjuk ki olvasóinknak, kire szavazzanak. Ám az elmúlt négy elnökválasztás eredménye bizonyítja azt, hogy a nem vagy félretájékoztatott tömeg sem tévedhetetlen. Hiába érvelt az RMDSZ Traian Băsescu ellen, a szekusbesúgó Petrovot segített hatalomra az erdélyi magyarság. Később az RMDSZ tanácsa ellenére Klaus Ionapotcivanoc Iohannist támogatta a többség. Egyszóval megdőlt az a teória, hogy feltétlenül az RMDSZ jelöltje ellen kell szavazni.

A jelenlegi jelöltekről nem árt több forrásból is – és nem csak a közösségi médiából! – tájékozódni, mérlegelni, hogy ki az, aki megszólította és ki az, aki szóra sem méltatta az erdélyi magyarságot. Ki az, aki a közösségünk érdekeit, ha nem is képviseli, legalább nem söpöri le az asztalról. Ki az, aki valamelyest szavatolni tudja a gazdasági stabilitást, aki meg tudja akadályozni, hogy Románia a „szemét” befektetési kategóriába csússzon. Ki az, aki mögött politikai többség áll.

Egy hétig – a propagandán túl – még elgondolkodhatunk: hát mi immár kit válasszunk?