Képzelje el, hogy hétfőtől csütörtökig dolgozik, pénteken pedig az összes munkatársával együtt leülnek beszélgetni és döntenek olyan kérdésekről, mint: mit, hogyan, hol termeljenek, és mi történjen a profittal, amit a munkájuk generál.

Amennyiben ma így működnének a munkahelyek – azaz demokratikusan (a demokráciának egyébként állítólag elkötelezett hívei nemcsak politikai szereplők, de vállalkozók is) –, akkor nem következett volna be a legutóbbi gazdasági válság sem. Ezt magyarázza el Richard D. Wolff közgazdász, arra mutatva rá, hogy az Egyesült Államokban a hetvenes évek óta nem növekedtek a bérek, miután az ilyen jellegű döntések sem a dolgozók kezében vannak. Ez a stagnálás pedig eljuttatta az országot a válsághoz.

Meghökkentő, nem? Mármint, hogy erre nem sűrűn gondolunk, sőt talán erős elutasítást is érzünk. Hiszen csupán a munkahelyeinkről van szó, azokról a közös tereinkről, ahol a napjaink egy jelentős részét töltjük, amelyek értelmet adnak vagy elidegenítenek saját életünktől, ahol nemcsak a mi sorsunk, de gyakran a gyerekeinké is eldőlhet.

A munkahelyeink azok, ahová a demokrácia nem teheti be a lábát. Ez az a szakrális tér, ahová a társadalom többé-kevésbé elfogadott törvényei nem tudtak befurakodni, ahol nincsenek választások, mandátumok, demokratikus legitimációk, visszahívások, számonkérések az „alsóbb rétegek” részéről, ahol bár vannak bizonyos jogok, védettségek, de jóval kevesebb, mint amennyi elégséges volna – ezeket pedig ráadásul évszázados munkásmozgalmak vívtak ki az államon keresztül, szemben a tőkések érdekeivel.

Nem is igazán hiszünk abban, hogy ez így volna helyes, demokráciát teremteni. Néha úgy viselkedünk, mintha a feudalizmus jobbágyaiként saját jogaink ellen kardoskodnánk. Azt ismételgetjük, hogy „nem szép mások zsebében turkálni”, „irigy, aki szerint probléma a meggazdagodás” és így tovább. Előszeretettel mondogatjuk, hogy egy „parasztnak” semmi köze ahhoz, hogy miről dönt a cégvezetés, hiszen úgysem ért hozzá – de persze a parlamenti választásokra úgy megyünk el, mintha betéve ismernénk a pártprogramokat. Következetes, nem?

Egyébként: miért ne értenénk ahhoz, amit dolgozunk? Valóban nem fog érteni egy pék az alapanyag-beszerzéshez, de hogyha – konszenzusos döntéssel – beleszólhatna saját munkakörülményeibe (legyen jobb világítás, tisztább mellékhelyiség, rugalmasabb munkaidő stb.) vagy a saját bérezésébe (mert például még egy gyereke született, aki újabb költségeket jelent, súlyos betegség miatt kiadása vannak stb.), akkor egyrészt saját életének minősége, másrészt a munkahelyi teljesítménye is jobb volna. A döntéseket beszélgetések, viták, ismeretszerzés kell megelőzzék és azok konszenzuson kell alapuljanak – nincs ebben semmi új.

Szerencsére nem mindenki gondolja azt, hogy nincs helye a demokráciának a munkahelyeken. Éppen azért írtam nemrég az argentin szövetkezeti rendszerről, hogy rámutassak: igenis léteznek ilyen szerveződések, még ha kemény harcokat is kellett vívniuk ezekért. A térség történeti kontextusa miatt ott nem tabutéma az, hogy a profitról és a cég ügyeiről közösen is dönthetünk – ennyiben előttünk járnak, mert kiterjesztik a demokráciát oda is, ahová mi nem merjük.

Miközben ezt írom, Jeff Bezos, az Amazon tulajdonosa tovább gazdagszik. Januárban írtuk meg, hogy a világ leggazdagabb embere lett, akkor 104,4 milliárd dollárral. Azóta a munkásai rengeteg pénzt összedobtak még az ő gazdagodásához, július 16-án ugyanis a modern történelem leggazdagabb emberévé vált, már 150 milliárd dollárral (miközben a dolgozók sztrájkolnak az embertelen körülmények miatt).

És ön mennyit keresett fél év alatt?

Persze, de hiszen mi nem vagyunk olyan zsenik, mint Bezos. Nekünk nincs lehetőségünk arra, hogy miközben napi 275 milliót keresünk, a dolgozóink élelmiszerkuponokra és állami támogatásra kell támaszkodjanak, hogy megéljenek, akik egy évben annyit kapnak, mint mi 10 másodperc alatt. Ahhoz sincs elég tehetségünk, kitartásunk és kellően pontos morális iránytűnk, hogy egy nagyváros önkormányzatát zsaroljuk, mert a hajléktalanokat segítené az adónkból.

Már csak az utóbbi példa is jól mutatja, miért problémás, ha valakinek ilyen sok pénz koncentrálódik a kezében. Nemcsak az a baj, hogy ezt mások munkájából szerezte meg, és ami nála gyűl össze, az mások kasszájából hiányozni fog, hanem az is, hogy a pénz hatalom, a hatalom pedig nem demokratikus jellegű. Bezos és társai olyan döntéseket hoznak meg, amelyek keményen hatnak az életünkre. Gondoljunk például arra, hogy a Facebook, Google, Microsoft, Amazon, a csaláson kapott autógyártók, az egyéb környezetszennyezésekért a büntetéseket a költségvetésükbe kalkuláló nagyvállalatok milyen erős befolyást szereztek, és mennyire kevés esélyünk lett arra, hogy megakadályozzuk őket bármiben is. Különösen, ha nem bontjuk le a tabukat.