Meglehetősen összezavar ez az össznemzeti összefogás a kézdivásárhelyi, terrorizmus vádjával elítélt fiatalemberekért. Mert az elvet értem ugyan, hogy miért kell itt most kiállni és rámutatni az igazságszolgáltatás túlzásokból körvonalazódó igazságtalanságára, ugyanakkor félő, hogy ezzel magunk is túlzásokba esünk. Látom benne ezt a veszélyt.

Hiszen itt és most nincs helyük nagyon fontos árnyalatoknak, amelyekre nagyon jó volna figyelnünk azért, hogy legalább a közösségünkön belül a dolgaink helyükön maradjanak. Most nincs érzékenység, hajlandóság elgondolkodni vagy megérteni azt, hogy ezzel a teljes mellszélességű és többpárti kiállással egyszersmind legitimálunk egy olyan személetet, ideológiát, amely zsákutcába vezet.

Nem másért, a jócskán eltúlzott ürüggyel elítélt kézdivásárhelyi fiatalemberek egy olyan történelmi megközelítésnek a letéteményesei, amely – petárdával vagy anélkül – a mindenféle párbeszédtől, a fájdalmas dolgok kibeszélésétől való elzárkózást testesíti meg.

Annak, ami nekik és többeknek is fáj, nem az volt a célszerű és bármiféle megoldáshoz vezető „megfogalmazása”, amit ők megtaláltak. Ezt lássuk be.

Hiszen, amint ez a történet is példázza: egy szélsőség soha nem jár egyedül, szinte szükségszerűen hozza magával a másikat, az ő szöges ellentétét. Ezen kár is csodálkoznunk. És azt hiszem, hogy ebből a történetből tulajdonképpen ezt kellene, vagy legalábbis jó volna megérteni, megtanulni. Hogy amikor mindenki a legrosszabbat hozza ki magából, egyszersmind feléget egy járható utat. Ezért tudnék csak fél lábbal kiállni kézdivásárhelyi honfitársaim mellett, mert a másik féllel viszont a józanság talaján szeretnék állni továbbra is. Itt, Brassóban.

Miközben „centenárium” fedőnévvel éppen zajlik a kisebbség-többség párbeszédkeresése, minden úton-módon – dokumentumfilmmel és egyéb kulturális eseményekkel – történő felkutatása annak, hogy a 1918-as fordulat egy élhető változatban „elhelyezhető” legyen a közös jelenünkben,  egy párhuzamos valóságban létezik ez az országos méretűvé nőtt kézdivásárhelyi történet, ami ez előbbi  próbálkozások halálos ellentéte.

És akkor most már tényleg nem tudom, hogy melyik úton megyünk tovább. Mert a kettő jobbára kizárja egymást. Mert amikor mindenki példát akar statuálni, kiállni és megmutatni, bíróságon és utcán, akkor már nem jut hely a másik igazának is – ebben az esetben pedig bármiféle párbeszéd lehetősége köddé válik.

Sajnálom magunkat és minden józan próbálkozásunkat, mert azt hiszem többen is lennénk olyanok, akik a „többet ésszel, mint erővel” elve alapján képzeljük el a hétköznapjainkat – a párbeszéd asztala és nem az utcai tiltakozás keretei között.

Hogy ebből a csapdahelyzetből hogyan tudunk kimászni, őszintén egyre homályosabb előttem. Hiszen a fél lábbal való kiállás műfaja tulajdonképpen nem létezik: egy ügy mellett nem lehet csak kicsit kiállni. Vagy kiállunk, vagy nem.

Ennek ellenére – még mindig azt mondom – jól fogna most egy ilyen mértéktartás.

Nem másért, a nálamnál okosabbak is azt mondják: amikor a tiltakozásokba belefáradtunk, mégiscsak jó kifújnunk magunk a tárgyalóasztal mellett. És amikor magunkhoz tértünk egy jó kiadós kiabálás után, újrakezdenünk emberi hangon a párbeszédet.

Minden ezzel ellentétes jelzés ellenére, más lehetőség nincs.