Rég nem láttam olyan szomorú társaságot, mint amilyent a Noua Dreaptă nevű fasiszta hobbiklub felsorakoztatott Kolozsváron, a ClujPride előtt. És rég nem voltam olyan nagyszerű társaságban, mint a melegek, transzneműek, queerek és őket támogatók felvonulása.

Évekkel ezelőtt magam is elhatárolódtam volna attól, amit most írok, de szerencsére sokat változtam. Ahogyan számos kérdésben, úgy ebben is markáns álláspontot fogalmaztam meg. Ez az álláspont azonban képlékeny volt: ahogy egyre többet olvastam és vitáztam a kérdésről, úgy lettem megértőbb és befogadóbb. Itt-ott tetten érem a fokozatokat, ha visszapillantok az elmúlt évekre: hogyan értettem meg és fogadtam el egyre több dolgot.

Ehhez persze meg kellett érteni azt is, hogy mások szabadsága – amelyet én is támogatok már – nem kurtítja az enyém. Mert az egyik fő érv ma is az, hogy a melegek jogainak elismerése a heteroszexuálisok vagy általában a társadalom számára károkat okoz.

Hasonlók hangzottak el a szomorú, kínos találkozón is, az Avram Iancu téren összegyűlt két-három tucatnyi balek tiltakozásán. Szegény férfiak (és néhány nő) együtt búslakodtak, amiért homofóbnak nevezik őket, aztán homályos fejtegetéseket vázoltak fel arról, hogy micsoda beteg dolog szeretni egy azonos nemű embert. Meg hát kihal a román. És itt van Sodoma a nyakunkon. Meg aztán a családról úgy tudják, hogy ilyen és ilyen, tehát az mások számára is ilyen kell legyen. Az infantilizmus győzelme: tudomást sem venni másokról.

Felmerült az is, hogy népszavazást kellene tartani a ClujPride-ról, hiszen – állította a pártocska fővezére – több szülő is jelezte neki, hogy nem küldi a gyerekét ebbe a városba egyetemre, más szülők pedig egyenesen az elköltözést fontolgatják. Micsoda dolog, hangoztatta a két tucatnyi többség a rá hulló jégesőben, hogy a kisebbség akar uralkodni a többség fölött.

Nem mintha haragudnék rájuk. Egyrészt, mert magam is átestem ezen a korszakon. Másrészt, mert a melegekkel szembeni attitűdnek több szintje van és számos olyan társadalmi vagy személyes oka, amit az ember nem választ. Éppen ezért nem az ujjal mutogatás a dolgunk, hanem a megértés. Hogy ezek a búslakodó fickók miért tartják fontosnak mások életét korlátozni és miért esik nekik olyan jól, ha betegnek tartanak valakit.

Éppen ezért volt olyan nagyszerű élmény a Pride-on vonulni. Rég láttam ennyi mosolygó embert egy helyen – legutóbb tavaly ilyenkor. Akkor nyolcszázan, idén hivatalos adatok szerint 2700-an sétáltunk, és rendkívül vidáman. Ezt a jó idő is megerősítette, a jó zene és az a rengeteg egymást szerető ember.

Láttam férfiakat, akik egymás hajába túrtak és ölelkeztek, nőket, akik kézen fogva sétáltak. Micsoda megkönnyebbülés lehetett nekik az, hogy megtehetik, amit én bármikor megtehetek a kedvesemmel! Hogy végre annak érezhetik magukat, amik: normálisnak, hétköznapi embernek, akik szerelmesek egymásba. Gyerekek szaladgáltak vidáman, és nem csodálkoztak el azon, hogy egymást szerető embereket látnak. Megértették, hogy nincs ebben semmi különös.

Persze, van akinek ez maga a hanyatlás. A világról alkotott képébe nem fér bele más ember alkotta másféle világkép. Mindennek olyannak kell lennie, amilyennek ő látja. Hiszen a világ körülötte forog, nem? Ez persze nem elég, ezért aztán hivatkozik múltra, istenre, családra, hazára, népesedére, szokásra, Szodomára, állatvilágra, kirívó esetekre, Sorosra, gyanús tervekre, genetikára – amire csak bír és ami igazolná, hogy itt nem az ő szűkös világképéről van szó.

Nem vesz tudomást arról, hogy mások meg hasonló módon érvelnek: Bibliával bármi mellett és bármi ellen lehet érvelni. A család szentsége meg abban is állhat, hogy nem szólunk bele, ki mit gondol róla. A népesedés köszöni szépen, jól van, és egyre több kárt okoz (a növekvő, destruktív fogyasztói szokások miatt).

Titkos terv meg nincs, csak nyílt: hirdetni a szeretetet. Micsoda fertő!