Egyre több ember van a világon aki – Eratoszthenész 2300 éves és Newton 300 éves tézise ellenére – hiszi és vallja, hogy a Föld lapos. Ők a Lapos Föld Hívők.

Hozzájuk hasonlóan egyre többen vannak azok is, akik szerint saját népük néhány száz, ritkább esetben ezer éves történetét vagy helyesebben, történeti hagyományát több ezer évre akarják kibővíteni térben és időben egyaránt. Manapság egyre több szkíta-magyar, hun-magyar, de még szíriuszi-magyar is akad, akik energiamezőket járva, a „mag-nemzet” híveiként a Szent Koronát a huniverzum processzoraként értelmezik.

Ugyanezek a változatok persze, román és megannyi más változatban is megvannak, elég itt csak az egykori kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar legutóbbi könyvére gondolnunk, amelyben Jézus dák eredetéről „értekezett”.

Bármennyire is rémisztően hasson ez a jelenség, sajnos valós problémáról tanúskodik: az összeesküvés elméletek és alternatív világképek nagyfokú elterjedéséről. Erről jelent meg nemrég Povedák István és Hubbes László Attila valláskutatók szerkesztésében egy jelentős kötet.

Tapasztalatból hallottam…Alternatív világképek. Összeesküvés-elméletek társadalomtudományi elemzése a címe annak a nemrég megjelent kötetnek, amely öt nagy témát jár körül: az összeesküvés elméletek általános jelenségét, az alternatív múltformálást, az újvallási mozgalmak összeesküvéseit, a konteók művészetét és félelemre alapuló összeesküvéseket. Klaniczay Gábor, a CEU neves középkorásza a kötet ajánlójában kiemeli, hogy az összeesküvés elméletek nem új keletű jelenségek: megtaláljuk őket a római korban is, amikor a keresztényekről alakultak ki összeesküvés-elméletek, de a középkorban is jelen vannak, amikor a boszorkányüldözés címén végeztek ki ezreket Európában. A kötet szerkesztői – túl azon hogy kiemelik a téma eddigi fontosabb magyar és nemzetközi kutatásait – Lakatos László meghatározásával indítják útra a kötet tanulmányait, amelyek aztán megannyi furcsa, néha nevetséges, de legtöbbször megdöbbentő összeesküvés-elmélettel és alternatív valósággal szembesíti az olvasót. Lakatos László meghatározása szerint, az „összeesküvés egy szervezett csoport titkos tevékenysége valamely bűnös cél megvalósítása érdekében”. De a kötetben felsorolt esettanulmányokból kiderül, hogy nemcsak egy, a világunkban jelen levő elviselhetetlen események egyszerű magyarázatát szolgáló mitikus Főgonosz újra és újrateremtése az, ami az összeesküvés-elméleteket ma létrehozza, hanem a tudományos eredmények és ismeretek teljes, vagy részleges hiánya vagy tagadása is ahhoz vezethet, hogy új téveszméket hozzunk létre. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor kiemelték tanulmányukban, hogy az összeesküvés elméletek legtöbbször válságos politikai korszakokban erősödnek fel, mert az emberek ekkor vágynak leginkább rendszerhibákat, a társadalom egészét érintő problémák megmagyarázását célzó egyszerű, közérthető magyarázatokra, elméletekre, bűnbakokra.

De van az összeesküvés-elméleteknek egy „cool”, vagány aspektusa is, amely könnyű szerrel számolja fel a ráció utolsó mentsvárait is a kétkedőkben: ha valaki egy ideig habozna, hogy a dákok nem hódították meg Japánt például, az összeesküvés elmélet hívei azonnal rávágják, hogy ez csak azért van, mert a hivatalos történetírás hallgat, ferdít, hamisít. Hubbes László Attila ezt stigmatizált tudásként írja körül, vagyis olyan megbélyegzettség, áldozatgyártó folyamatként, ahol az összeesküvés elméletek hívei a teóriák abszurd jellegét azzal magyarázzák, hogy a hivatalos, „tudományos” irányzatok valójában torzítanak. Ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy a nagybetűs Akadémia ellenségképpé válik, a hivatalos történetírás pedig hamis papokként jelennek meg az összeesküvés-elméletek híveinél. Ennek a jelenségnek óriási veszélyei vannak.

Míg az összeesküvés elméletek hívei démonizálják a hivatalos akadémiai álláspontokat (legyen itt szó most a magyar akadémia finnugor elméletéről vagy a román akadémia hivatalos történetírásáról), addig jelen vannak az olyan, egyébként tudományos irányzatok is – mint például Lucian Boia történész dekonstruktivista történetszemlélete – amely még inkább megzavarja az átlagolvasót. Ha Ioan Aurel Pop (az „Akadémikus”) történetírása nem jó és az összeesküvés elméletek sem igazak, akkor mi az igaz út? A Lucian Boia féle negatív történelem? Hasonlóan bonyolult körkörös gondolkodásba vezetheti az átlagembert az oltásellenes mozgalom összeesküvés-elméletei, amelyek a hivatalos orvostudományt demonizálja és próbálja kiemelni az alternatív gyógymódok kusza világát.

Érdekes jelenségekre világit rá Szilárdi Réka tanulmánya, amelyben az ősmagyar rekonstrukcionista vallási csoportok nemzetképével foglalkozik. Ezek a furábbnál furább nevű vallási csoportok szentül hiszik, hogy a magyarság nem ezer éve, hanem több ezer éve már a Kárpát-medencében él, kapcsolatban áll párthusokkal, szkítákkal de még a Sziriusszal is. Torzított történelemszemléletük egy olyan nemzetképet ad ezeknek az embereknek, amely egy sérült vagy félelemmel teli, ha úgy tetszik frusztrált és kisebbségérzete miatt sebezhető, izolált közösségnek ad ál-biztonságot. Szeverényi Sándor tanulmányában kiemeli, milyen széles társadalmi elfogadottsága lett a kortárs finnugor vitának (konteónak): a kormányalkotó magyarországi párt több tagja nyilatkozott már úgy, hogy nem „hisz” a finnugor-elméletben és gyermekeiknek nem fogják ezt tanítani.

Szerencsére, ezt az egyre inkább elterjedő és a kormányközeli magyar oldalak által is széles körben terjesztett összeesküvés-elméletet a tudományos intézmények sikeresen szét tudják szedni észérvekkel és tudományos bizonyítékokkal. A témában talán elég annyit kiemelni: az, hogy egy embercsoport milyen nyelven beszél, az égvilágon semmilyen kapcsolatban nincs sem földrajzi eredetével és későbbi mobilitásával, sem genetikai térképével. Ezek a kulturális puzzle-darabkák mind fontos részelemei ugyan a későbbi közösségi identitás („nemzet”) kialakulásának, de nem mennek együtt kéz a kézben.

A kötetben leleplezésre kerül a steineristák és az UFO-hívők sajátos világa is, akiknek érveikről aligha érdemes itt sokat beszélni. Érdekesség talán, hogy az UFO észlelők ma már jóval túllépték Steven Spielberg legendás, 1977-es filmjét (Harmadik típusú találkozások) és ismertek ún. hetedik típusú találkozások is.

Sajnálatos módon, korunk legerősebb és családokat, baráti társaságokat szétszabdaló, a hétköznapi életet már-már toxikusan fertőző összeesküvés-elmélete Magyarország fenyegetettsége, az ősellenség-kép létrehozása. Soros György démonizálása, a migráns szó pejoratív jelzővé válása, a globális intézményrendszerek (ENSZ, EU) és a frankfurti iskolára erőltetett „nyugati ballibsi ideológia” csak néhány olyan jelenség, amely a kortárs irracionális politikai diskurzusban Magyarországon és most már Romániában (így Erdélyben is) futótűzként terjedő összeesküvés-elmélet.

A kötet kiváló módon mutatja be ezeket, a felgyorsult társadalomban sajnos egyre nagyobb hatással terjedő elméleteket, ám nem nyújt megoldást arra nézve, hogyan mászhatunk ki ezekből az egyszerű, a világot leegyszerűsített képletekben, világmagyarázatokban értelmezendő körforgásból. A legnagyobb veszélyben a nagyon fiatal és az internet világában még bukdácsolva navigáló idősebb generáció van, amely nehezen tudja önerőből kiszűrni mi a jó és mi a rossz, mi a valódi és mi a hamis – vagy félhamis – információ, ami rohanó és felgyorsult társadalmunkban naponta szembejön velünk.

Fontos talán hangsúlyozni, hogy az olyan ellenpólusok, mint a Magyar Tudományos Akadémia tudománynépszerűsítő oldala, Neil DeGrasse Tyson asztrofizikus, Richard Dawkins vagy Hashem al-Ghaili tudományos és a kritikai gondolkodást népszerűsítő mozgalma jelentik ma a kivezető utat a milliószámra terjedő összeesküvés-elméletek, álhírek, féligazságokra építő blogok világából. Erdélyben például nagyon kevés az ilyen jellegű Facebook oldal, esemény, tudománynépszerűsítő jelenség. Csak remélni tudom, hogy sokan összefogunk majd, hogy rábírjuk a társadalmat néhány alapszabályra: kérdezzen mindenre rá háromszor, keressen három biztos forrást minden állításra és ne kételkedjen minden alap nélkül.