„Nem vagyok én babonás! Ha átszalad előttem egy fekete macska, csak kiköpök háromszor kelet felé, és nyugodtan megyek tovább” – mondta nekem egy olténiai parasztember, valamikor még a hetvenes években, amikor, akárcsak most, kanyarójárvány volt Romániában és kezdő újdondászként azt a feladatot kaptam, hogy mérjem föl, miként halad az oltási kampány faluhelyen.

Hát nem haladt sehogy sem, pedig akkor még büntették is az azokat, akik nem oltották be gyermekeiket, de a szülők inkább kifizették az – amúgy nem túl nagy – összeget, ám az oltásból nem kértek.

Persze, akkoriban sok igazság volt a mondásban, miszerint ami kampányszerűen történik, abból semmi jó nem származik, ám faluhelyen nem ez a logika működött: ott egyszerűen fölösleges rossznak tartják az oltást. Rossznak, mert miféle dolog az, hogy betegséget oltanak a gyermekbe, fölöslegesnek pedig azért, mert se szeri se száma a nagymamától örökölt, jól bevált „házi gyógymódoknak”.

Csaknem ötven év telt el azóta – és jóformán semmi sem változott. Kanyarójárvány most is van Romániában (miközben az észak-amerikai kontinensen, ahol kötelezővé tették a védőoltást a kór szinte eltűnt), a megbetegedések száma megközelíti a 14 ezret, halálos áldozatok is vannak – számuk lassan hatvan felé közelít –, faluhelyen pedig még most is középkori módszerekkel igyekeznek kikezelni a betegséget.

Van, ahol szesszel mossák le a beteg kisgyermeket, mert ugye, az mindent fertőtlenít, mielőtt öl, butít és nyomorba dönt. Ahol pedig a családfő sajnálja gyógyászati célokra elpazarolni a betevő cujkát, ott ecetes ruhába burkolják a kicsinyeket. Mert, hogy az is megteszi… És ebben igazuk is van: legalább annyira nem használ, mint a „szeszes pakolás”.

De van ennél még olcsóbb módszer is: elég, ha a beteg hasára, végtagjaira vagy a fejére – attól függően, nyilván, hogy mije fáj a kis betegnek – egy darab vörös rongyot teszünk, azt ugyanis minden művelt ember tudja, hogy a vörös rongy „kihúzza” a fájdalmat. A betegséggel járó lázat köztudottan a káposztalé csillapítja; ha éppen nincs a háznál, akkor megteszi a savanyú tej is. Ezeket persze nem pakolásban, hanem belsőleg kell alkalmazni – orvosi műszóval élve.

A vajákos asszonyok ismerik azonban a legolcsóbb módszert a kanyaró ellen: szerintük ugyanis a kanyaró mindössze kilenc napig tart, utána meg nyomtalanul elmúlik. Ebben a módszerben az is jó, hogy a szülőknek van idejük a beteggel foglalkozni, hiszen a kilenc nap alatt takarítani sem szabad. (És – feltehetően – a tartós gyógyulás érdekében a többi napokon sem…) Megspórolható hát a cujka, az ecet, a káposztalé, a savanyú tej és a vörös rongy, ami még jó lehet valamire…

Ezek a módszerek azonban nemcsak nem segítenek, de rontanak a beteg állapotán, és akár halálhoz is vezethetnek. Az „alkoholos pakolás” csak irritálja a lázas gyermek bőrét, az alkoholgőz pedig az amúgy is nehezen lélegző gyermek légzőszerveit, tüdejét, mi több, az alkohol akár fokozhatja is a lázat. A kiütésekkel teli bőrön alkalmazott ecetes „lekenés” fertőzéseket okozhat, hogy a „fájdalomcsillapító” vörös rongy „gyógyhatásáról” már ne is beszéljünk. 

Az ötven év alatt talán két – egyáltalán nem örvendetes – változás történt. Az egyik az, hogy míg a védőoltást kötelezővé tevő „átkosban” mindig volt védőoltás, ma viszont gyakran hiánycikknek számít (mint éppenséggel mostanság is) a kanyaró-rózsahimlő-mumpsz ellen védő, ROR-oltás. Az egészségügyi tárca 2014-ben létrehozta ugyan a kanyaró és rózsahimlő elleni országos bizottságot, amelynek tagjai négy év óta zsebre vágják a nem kis fizetéseket – munkájukról viszont azóta sem hallani semmit.

Márpedig a kanyaró súlyos szövődményekkel járhat: felléphet középfül- és tüdőgyulladás, kialakulhat agyvelőgyulladás (akár 15 évvel a fertőződés után is!), bakteriális fertőzések.

A másik változás még ijesztőbb: most már városon is aktivizálódtak a védőoltások ellenfelei. Egy semmiféle orvosi felkészültséggel nem rendelkező tévé-riporter, Olivia Steer nem csak „káros vegyi anyagokat” tartalmazó, „mérgező” védőoltásokról beszél, de egyesen azt állítja, hogy kanyaróvírus nem is létezik.

De hát mire is számíthatunk egy olyan országban, ahol egy felmérés szerint a lakosság egynegyede a Google-oldalon állapítja meg betegségét – amelyet aztán szinte „nagymamai módszerekkel” kezel… Ahol a lakosság csaknem kilencven százaléka csupán akkor megy fogorvoshoz, ha a fájdalom elviselhetetlenné válik. Ahol a lázas állapotot, a kínzó köhögést, a hányást is „egyszerű hűlésnek”, „közönséges napszúrásnak” tudják be, és a hetekig-hónapokig tartó fejfájásnál is megelégszenek a fájdalomcsillapítóval, ahelyett, hogy orvoshoz mennének. És ahol recept nélkül is, „némi ismeretséggel”, hozzá lehet jutni antibiotikumhoz.

És ahol 2004-ben – tehát a 21. században! – egy olténiai falu lakói kiföldeltek egy lidércnek vált hullát, a szívét elégették, a vízbe kevert hamut pedig megitták, hogy elűzzék maguktól a strigát!