Nem tudom, észrevették-e már, hogy az utóbbi időben az ország dolgairól Liviu Dragnea „ovális irodájában” döntenek, újabban az ország külpolitikai irányvonalát is ott dolgozzák ki, az államfővel nem konzultálva, a külügyminiszter véleményét figyelembe sem véve, az ország európai partnereivel sem tanácskozva.

A szociáldemokrata pártelnök az ország urának érzi magát – amit most már jogszabály-tervezettel is törvényesítenének. Az államfő hatásköreit újabb és újabb törvényekkel akarják korlátozni, a kormánykoalíció kisebbik pártjának elnöke, Călin Popescu Tăriceanu amolyan Bólogató János, a kormányfő egyszerű báb, aki még a felolvasott szövegekben is nagyokat hibázik, és aki több éves europarlamenti képviselőként még angolul sem tanult meg.

Liviu Dragnea „balkáni ovális irodájában” találkozott nemrégiben Vasilica Viorica Dăncilă miniszterelnök és a Román Nemzeti Bank „örökös kormányzója”, Mugur Isărescu – aki már korábban bekerült a Rekordok könyvébe is a tisztségét leghosszabb időn át megőrző szakemberként –, az éppen a felfüggesztett börtönbüntetését töltő szociáldemokrata pártelnök „vigyázó tekintete” alatt. Dragnea elégedetten dörzsölhette a kezét, hiszen végül is sikerült kizárnia a tárgyalásokból a jegybank és a kormány közötti konfliktus rendezésére közvetítőként már korábban felajánlkozott államfőt.

A pártelnök szerint ugyanis nincs semmilyen ellentét a két intézmény között, azt csak Klaus Iohannis találta ki. Ezek szerint a kormányfő és a jegybanki elnök, az államfő elől elorzott közvetői szerepet felvállaló Liviu Dragneával együtt, három teljes órán át nem tett mást, mint barátságosan elcsevegett az időjárásról, netán a bukaresti Rapid sportpályájáról meg a giuleşti-i stadion sorsáról. Csakhogy minek kellett ehhez közvetítő?

Erről azonban szó sem volt, hiszen a két intézmény között komoly nézeteltérések merültek fel azt követően, hogy a pénzügyi,  gazdasági élet minden csínját-bínját ismerő jegybanki szakemberek  felelősségük tudatában meghúzták a vészharangot, a kormánykoalíció bőségszaru-programjának” veszélyeire figyelmeztetve. A pártelnök viszont meggyőződéssel állítja, hogy a hiba a Román Nemzeti Bankban van, amely az ellenzékkel és Klaus Iohannisszal egy követ fújva szabotálja a dragneai aranykor megvalósítását.

Liviu Dragneának pedig hinnünk kell. Ő a teljesen semleges megfigyelő szemszögéből nézi a dolgokat: a gazdasági és pénzügyekhez nem konyít, a bukaresti egyetemen közúti szállításra szakosodott – nyilván ezért is van ennyi autópályánk.

Szakértők, nem szakértők azonban egy dologban egyetértenek: gazdasági-pénzügyi szempontból az ország csehül áll (persze, csak a szólás szerint, amúgy igencsak messze vagyunk a csehektől). Nő az infláció, a lej alapú hitelek törlesztőrészletét befolyásoló bankközi hitelkamatláb, a ROBOR folyamatosan emelkedik, a nagy fizetésemelésekből sok esetben bércsökkentés lett, a károsultak az utcán tiltakoznak, az egészségügyiek általános sztrájkra készülnek (amiről az illetékes miniszterekkel történt egyeztetés után időlegesen lemondtak), Dragnea népszerűsége pedig vészjóslóan zuhan, már a tíz százalékot sem éri el…

A Román Nemzeti Bank pedig az áldatlan helyzetért éppen őt, illetve a szavainak vakon engedelmeskedő, és a szellemi képességeit csaknem minden megszólalása alkalmával megkérdőjelező miniszterelnök által vezetett kormányt okolja…

Liviu Dragnea kétségbeejtő helyzetbe került, hiszen a nyugati kancelláriák nem fogadják, nagyköveteik, mérvadó nemzetközi szervezetek egyre kategorikusabban bírálják az „adóreformot”, „igazságszolgáltatási reformot” (utóbbi, az Egyesült Államok nagykövetének friss bejelentése szerint a két ország közötti együttműködés komoly zavarához vezethet). Az államfő a pártelnököt immár nem tekinti tárgyalópartnernek, a külföldi befektetők ilyen körülmények között nem szívesen terveznek beruházást a korrupciójáról amúgy is híres Romániában, amelyből – hivatalos statisztikák szerint – nyolcpercenként költözik külföldre egy-egy lakos.

Emellett nemsokára ítélet születik a pártelnök újabb perében is, és könnyen megtörténhet, hogy a rácsok mögül nézi végig a jövő évi államfőválasztást, amelyet pedig ő szeretne megnyerni. Ha már elítélése miatt miniszterelnök nem lehetett, beérné ő az államfői tisztséggel is, amit az eredeti román törvény lehetővé tesz. (Éjjeliőr viszont – ugyanennek a törvénynek az értelmében – már megint nem lehetne).

Liviu Dragnea rájött, ha még akar valamit a politikában, feltétlenül támogatásra van szüksége, vagyis nem kaphat össze mindenkivel. Így aztán „békülni” akar, legalább a központi jegybank kormányzójával. Ezért az Isărescuval folytatott megbeszélésen olyan helyzetet akart teremteni, amelyből senki nem jön ki vesztesen. Ezt a megoldást a jegybank elnöke is elfogadta, hiszen nem nagy öröm kényes gazdasági-pénzügyi kérdésekről vitatkozni a(z általa kidolgozott) kormányprogramot sarkalatos hibái ellenére is szentírásnak tartó Liviu Dragneával, no meg a pártvezér szavait szentírásnak tekintő miniszterelnök-asszonnyal.

Az egyezség három óra után meg is született, amiből két dolog derült ki: egyrészt, hogy nincs szó válságról, másrészt, hogy válság van, de ezért külföldi tényezők a felelősek. A kolbászból font kerítésből a Dragnea által megígért kolbászt a villamosenergia, a kőolaj és a földgáz árának nemzetközi piacokon való drágulása lopta ki. Erről pedig igazán nem tehet a kormány, amely utólag a jegybank ártatlanságát is elismeri.

Vagyis a „bűnöket” illetően patthelyzet alakult ki, igazi román módra, amelyben mindenki – legfőképpen pedig a kibic: a lakosság – veszít.

A zsenáns helyzetről a jegybank kormányzója nem nyilatkozott, a miniszterelnök-asszony is hallgatott (nyilván, mert a tanácskozás után semmilyen szöveg nem került papírra), a „közvetítő” pártelnök pedig gazdasági tudását fitogtatva megelégedett néhány közhellyel, miszerint „hatékony és kiegyensúlyozott fiskális-költségvetési politikát kell folytatni a továbbiakban is”, „adottak az Európai Unióval való névleges és reális konvergencia növelésének világos előfeltételei”, meg hasonló zavaros értelmetlenségekkel. Liviu Dragnea egyébként egyebek között azt kifogásolta, hogy a jegybank „szükségtelenül” emelte az alapkamatot.

Azt nem tudjuk, milyen képet vágott, amikor a jegybank elnöke röviddel az „ovális irodai eszmecserét” követően mégis megemelte az alapkamatot, elkerülendő azt, hogy a ROBOR négy százalékra emelkedjen.