Néhány éve gyűjtöm – akár gyermekkoromban a szalvétákat – azokat a közélettel kapcsolatos, a gyakori használattól már-már sárgává fakult hiedelmeket, amelyektől bevallottan elég gyakran lehidalok. Főként attól, hogy ezek micsoda gyorsasággal szállnak, terjednek apáról fiúra, felhasználóról felhasználóra a világhálón, de offline is, ott szomszédról szomszédra. Legfőbb jellegzetességük az, hogy nem lehet őket „leépíteni”, mert senki nem vállalkozik arra, hogy fejjel menjen egy ilyen falnak. Ráadásul annak legfőbb tudatában nem jó ezt bevállalni, hogy a közbeszédből általában hiányzik a politikai kultúra és a kellő információk, a disztingváláshoz szükséges gondolkodás, az iskolából pedig a média és a társadalom működésével kapcsolatos oktatás, például.

Hogy csak egy vicces példát említsek: van, aki komolyan gondolja például azt, hogy a törvények „hallgatólagos” elfogadása nem egy parlamenti procedúra, hanem azt jelenti, hogy valakik ülnek a törvényhozó testületben, és hallgatnak, semmit nem szólnak, miközben mások a jogszabályt elfogadják. Na, ettől az értelmezéstől én elájultam. Persze, ez az értelmezésbeli „rövidzárlat” egyáltalán nem jelentette azt, hogy az illetőnek ne lett volna véleménye arról, hogyan kellett volna helyesen eljárni, pontosabban: hogyan kellett volna „nem hallgatni”…

Nos, amiket az alábbiakban összegyűjtöttem, ennél sokkal népszerűbb, közszájon forgó hiedelmek, amelyek még az atomtámadást is túlélnék, annyira szívósak és olyannyira széleskörű a támogatottságuk. Íme, az első öt értékes darab a kis színes tízes gyűjteményemből:

1.„Az ország lakosságának köze nincs azokhoz, akik az élén állnak, gőze nincs, hogyan kerültek oda. Őket valószínűleg nem a néphatalom, hanem valamely okkult erő helyezte tisztségbe.”

Rögtön az egyik legelterjedtebb hiedelemmel kezdem, amelyet igen sokan emlegetnek előszeretettel, amikor azt szeretnék érzékeltetni, mennyire nincs közük ahhoz a politikai alakulathoz, amely jelenleg Romániát vezeti. Volt, aki egyenesen odáig merészkedett, hogy „Orbán Viktort legalább a nép választotta meg, nem mint ezeket…”. Persze, ezeket is a nép. Csupáncsak az a nagy különbség, hogy az előbbi történés ellen nincs kifogás, az utóbbi ellen pedig csak az van. Ez pedig a legitimitás kérdésén is sokat változtat, érdekes módon. Pedig azok az „okkult erők”, amelyek például a szociáldemokratákat a „nyakunkra hozták” mindösszesen egy másik földrajzi tájegység szavazói, akik számára alkalmasint mi is „okkult erőnek” számíthatunk, hiszen ők sem ismernek minket, nem értik a döntéseinket, és nem is értenek vele egyet. Ennyit arról, hogy mit keresnek azok ott, a polcon…

2. „Minden, amit a külföldi hivatalosságok mondanak, az úgy van. Ha az országot, viselt dolgainkat szidják, kizárólag igazuk lehet, és nagyon meg kell azt szívlelni.”

Külön kultúrája van itthon a külföldi potentátok által megfogalmazott kritikával való önostorozásnak, dobálózásnak (amolyan „bezzeg, bezzeg!” módjára). Hívják bár az illetőt Jean-Claude Junckernek, Frans Timmermansnak vagy éppen Victoria Nulandnak, olyan szentírásként hatnak a szavaik, mintha kicsivel előtte léptek volna ki a sekrestyéből. Pedig hát bárgyúságokat is szoktak nyilatkozni közbe-közbe olyan kérdésekben, amelyek hátterét vagy nem ismerik, vagy rosszul, a saját kultúrájuk szempontjából értelmezik. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha általában nem sütkéreznének abban, hogy nálunk mennyire isszák a szavaikat, mennyire nem kérdőjelezik meg állításaikat (például az üres és felületes amerikai álláspontot az igazságügyi törvények esetében). Nem azt mondom, hogy a kívülről érkező vélekedések nem lehetnek hasznosak számunkra, de az istenítésig azért néhány gondolati szűrőnek mégiscsak kéne léteznie. Persze, a szomszédos ország túlzásaiba sem jó esni, miszerint minden, amit „Brüsszel mond”, az káros és rossz szándékú. A mértéktartás tehát mindenképp hasznos lenne…

3. „A korrupcióellenes harc kizárólag a korrupcióról szól. Minden politikust fel kellene akasztani.”

Brassó közelében a középkorban volt egy tó, ahová azokat pottyantották be, akik a közvélekedés szerint boszorkányok voltak. Aki ezt nem élte túl, hát az sajnálatos módon tiszta ember volt, és nagy pechje volt neki, hogy közben belefulladt. Aki viszont túlélte, azt meg azért veszejtették el, mert bizonyára boszorkány, és ezért a sötét erők segítették őt abban, hogy kiússzon a partra. Logikus, ugye?

Nos, kicsit mintha így állnánk itthon a korrupcióellenes harccal is, amelynek a közhiedelem szerint az lenne a lényege röviden, hogy minden lámpavason lógjon egy politikus. Keveseknek tűnik fel az, hogy előbb csörög a bilincs (a média gondoskodik arról, hogy fő műsoridőben értesüljünk erről), és bizony egyre gyakrabban van olyan, amikor a bilincscsörgés után semmi sem jön, de az áldozat mégsem éli túl a megpróbáltatást, (Ez utóbbi hír nézettsége sokkal kisebb, nem képezi közérdeklődés tárgyát)…

Ne essünk tévedésbe: azt senki nem firtatja, hogy a korrupció ellen harcolni kell. Ezt az elvi részt kár is ismételgetni. A vélemények csupán abban oszlanak meg, hogy ezt bármi áron – tűzön-vízen át – ki kell-e vitelezni, vagy esetleg kéne még hozzá egy kevéske ténylegesen független igazságszolgáltatás is. Nálunk lassan ilyen árnyalatok nincsenek is. Marad tehát a lámpavas…

4. „A korrupció csak magas szinten létezik. Az átlagpolgár mindig és mindenben tisztességes, és dehogy, dehogy szereti, ha kiváltságokhoz jut.”

Legnagyobb megrökönyödésemre találkoztam olyan emberrel, aki ugyanabba a mondatba bele tudta foglalni a különböző kiváltságokat, kenőpénzt elfogadó disznó politikust, valamint azt, hogy neki mennyi pénzébe került a múltkoriban az az orvos, akinek a szolgáltatásait csak hosszas várakozás után vehette volna igénybe, de „megoldotta” a dolgot „másképp”. Netán épp a rendőrnek adott egy százast vagy kettőt, hogy ne kerüljön pont a jogosítványába egy előzés miatt. Ezt szokták jobb helyeken kettős mércének nevezni. Mert eléggé nyilvánvaló, hogy egyik esetben sem merülhetne fel a templomajtó képzete. Azonban, a közvélekedés szerint, az előbbi eset a büntető jog területe, a második mindössze a napi rutin része, ami sok fejfájástól menti meg az egyszerű polgárt.

5. „A nőket az érzelmeik irányítják, eszükkel csak a férfiak gondolkodnak és járnak el a politikában.”

Még a szakmailag jól felkészült nőket sem nagyon szokás itthon felelős tisztségbe helyezni, mert a közvélekedés szerint ítélőképességüket minimum az érzelmeik homályosítják el. Akik netán odakerülnek, hogy megvan a lehetőségük a „homályosulásra”, azok az induláshoz kapnak is rögtön kettőt a frizurájukra, vagy egyenest a ruhatáruknak célozva. Persze, vannak, voltak és még lesznek olyan esetek, amikor csupán a frizura és a ruhatár az említésre méltó az illető tevékenységéből. Azonban, érdekes módon a nőket az ilyen lesújtó megjegyzések és általánosítások inkább fenyegetik, mint a férfiakat, akiknek minden esetben rendben van a frizurájuk és a ruhatáruk is. Mindamellett is jó volna már végre mindkét oldal esetében a szakmai felkészültség szerint ítélkezni (dicsérni vagy ostorozni). És én ehhez még csak azt tudnám hozzátenni, hogy szívesen meglátogatnék egy olyan múzeumot, amelyben azokat az érzelmeket állították ki, amelyek általában Theresa May, Angela Merkel vagy Hillary Clinton látását elhomályosítják. Tartok attól, hogy túl nagy tér nem kellene a kiállítottak mustrájára. És nem azért mondom, mert holmi szívtelen némberek lennének, csupán a „homályosulás” felől vannak némi kétségeim…

Folyt. köv.