A román politikusok – ki tudja miért – nem szeretik a tanárokat. Talán azért nem, mert végzettségük legtöbbször igencsak kétes, diplomáikat a hírszerzés „akadémiáján”, diplomagyárakban, plagizált dolgozatokkal szerezték. A tanár pedig megizzadt a diplomájáért – különben politikus lett volna.

A pedagógusokat a Dăncilă-kormány is semmibe veszi. De ezen nincs miért csodálkozunk, ha végignézünk a makogó-habogó, összevissza beszélő, semmihez sem értő minisztereken, államtitkárokon, akik rokoni, üzlettársi, baráti vagy jószomszédi kapcsolatok útján kerültek a felelős tisztségekbe. Mit szóljunk például derék belügyminiszterünkhöz, aki húsvétkor karácsonyt ünnepeltetett beosztottjaival, mivel úgy tudja, hogy húsvét nem az Úr feltámadásának, hanem születésének napja…

Szóval tanárnak lenni manapság nem éri meg, és nem igazán kifizetődő Romániában. Ez a szakma legfeljebb csak lelki elégtételt hoz művelőinek, akik eléggé bolondnak bizonyulnak ahhoz, hogy becsületesek legyenek választott mesterségükhöz. Ebből pedig Romániában nem igen lehet megélni. Csokonai Vitéz Mihály költőjét, Tempefőit parafrazálva, akár azt is mondhatnánk: az is bolond, aki tanárrá lesz Romániában.

Hivatalos statisztikákat idézve egy romániai egyetemi tanár bruttó átlagbére átlagosan huszonegyszer kevesebb, mint például luxemburgi kollégájáé. Franciaországban egy elemi iskolai tanár bruttó évi átlagbére csaknem 25 ezer euró, Németországban közel 45 ezer euró. De ha eltekintünk a „művelt Nyugattól”, és csak a volt szocialista országokat nézzük, akkor egy tanár Szlovéniában 17 117, Csehországban 9238, Szlovákiában 7362, Lengyelországban 5450 eurót keres évente bruttóban, de még a 3681 eurós bulgáriai átlagfizetés is nagyobb a romániai 3583 eurónál.

A pedagógusok társadalmi megbecsülése Romániában nagyjából a nullával egyenlő. Bezzeg a honatyák! Akik azzal magyarázzák saját hatalmas (és meg nem érdemelt) fizetésüket, hogy nekik, az ország választottjaiként elegánsan kell öltözniük, egy Armani öltöny ára pedig aligha jönne ki a gyalogpolgári fizetésekből. A tanárember viszont járhat kopottas ruhában és szégyenkezhet emiatt a legutóbbi divat szerint öltözködött diákjai előtt. Akik aztán maguk is lenézik tanáraikat, a szigorú rendszabályok pedig megtiltják a pedagógusnak, hogy a fenekére sózzon egy-egy visszafeleselő, szemtelen diáknak, így aztán nem egyszer a diákok verik meg őket. Többnyire büntetlenül.

A botcsinálta politikusok mindeközben képtelenek felfogni, hogy mennyire magasztos hivatást tölt be a tanár, mennyire fontos szerepe a társadalom sorsa szempontjából, hiszen – ne feledjük el Szilágyi Domokost sorait – szeptemberenként adjuk iskolába a jövőt. A Dăncilă-kormány azonban olyannyira semmibe veszik őket, hogy a pedagógusok – más kategóriákkal szemben – nem kapták meg húsvét előtt a fizetésüket sem.

Igen ám, de az oktatás jelenlegi állapotáért, a tanáremberek lealacsonyító helyzetéért a politikusok mellett a pedagógusok is felelősek.

Azok a tanáremberek például, aki a parlamentbe vagy a kormányba – oktatási tárcavezetőként – bekerülve nyomban „politikussá” lettek maguk is és a kényelmes miniszteri fotelben elterülve, a vadiúj tisztségükkel járó nem kis fizetéseket élvezve pillanatok alatt megfeledkeztek volt kollégáikról, és kizárólag a maguk érdekeit követik, arra törekedve, hogy négy év alatt degeszre tömjék a zsebüket, mert ki tudja, mit hoz majd a következő választás.

De hibásak azok a pedagógusok is, akikből nem vált politikus, akik megmaradtak tanárnak. Nekik ugyanis már régóta be kellett volna perelniük a mindenkori kormányokat, amelyek megszegték a törvényt, miszerint a bruttó nemzeti össztermék hat százalékát kellene az oktatásra fordítaniuk. Csakhogy nem lett semmiféle per, a kormányok bátran törvényt szeghettek, annak tudatában, hogy a pedagógusok jámbor természetűek. Morgolódnak, zúgolódnak ugyan, de beérik a szóbeli fenyegetésekkel. Hogy majd nem tartják meg az órákat; hogy majd bojkottálják a vizsgákat, vagy éppenséggel az egész tanévet. Csakhogy mindebből sohasem lett semmi.

Amikor pedig nagy ritkán összehoznak egy-egy vérszegény tüntetést, akkor kiélik magukat a tévé-kamerák előtti szerepléssel, vagy gyorsan hazamennek, mert esik az eső, esetleg hideg van, netán süt a nap. Meg aztán ugye, másnap dolgozni kell… Ráadásul mindenkor beérik annyival, ha a kormány néhanapján nagy kegyesen eleget tesz követeléseik töredékének.

A vétkesség szempontjából ne feledkezzünk meg a számtalan pedagógus szakszervezetről sem. És mit csinál ez a rengeteg szakszervezet? Egymás között verseng azért, hogy ki képviseli leginkább a pedagógusok érdekeit. A verseny éles, pénzre megy a játék, így a pedagógusok érdekeit képviselő szakszervezeteknek nem jut idejük olyan apróságokra, mint képviselni a pedagógusok érdekeit.

A megosztott szakszervezetek aztán képtelenek az összefogásra, a közös akciókra, így ezek semmiféle veszélyt nem jelentenek a kormány számára, hiszen vezetőik bőven beérik hangzatos jelszavak pufogtatásával, a tévében elhangzott monológjaikkal – na és persze a nagy fizetésekkel.

Ily módon a pedagógusok a kormány, a politikusok játékszereivé váltak. Traian Băsescu volt kormányfő szerint egyébként sincs szükség felsővégzettségű szakemberekre, ergo tanárokra se, inkább autóbádogost és pincért kellene képezni – fejtette ki régebben fiatalok előtt.

A pedagógusoknak pedig mindemellett még pechjük is van. A legtöbben ugyanis nem lehetnek olyan szerencsések, mint az egykori szentágotai fizikatanár, a „sokházas” Klaus Iohannis.