Sike Lajos emlékére

Úgy tűnik, mintha mi is ugyanabban a történeti korszakban élnénk, mint Széchenyi és Kossuth. Ugyanis, ha egy vita nem képes elnyugodni annyi idő után sem, akkor ennek valószínűleg az az oka, hogy a későbbi korszak emberének olyasféle problémákkal, olyasféle gondokkal kell szembenéznie, amelyekkel másfél évszázaddal korábbi elődeink is viaskodtak: nagyhatalmak és kis államok viszonya; többség és kisebbség kapcsolata; nemzetfogalom: kulturális nemzet és/vagy államnemzet; népi demokrácia vagy az elitek hatalma? Mind-mind olyan kérdések, amelyekkel a reformkor óta minden kelet-európai politikusnak, de minden köztes európai polgárnak is szembesülnie kellett. Márpedig hogyha mi, magyarok ezeken a dilemmákon gondolkodunk, akkor óhatatlanul meg kell idéznünk Kossuth és Széchenyi személyiségét, szellemét, vitáját – ám amikor ezt tesszük, akkor is mindig saját magunkról és korunkról beszélünk.

Játsszunk csak el az idővel! Gondolatban helyettesítsük be a múlt személyiségeit a ma politikusaival! Széchenyi a Habsburgok segítségével szerette volna véghezvinni a reformokat, ellentétben Kossuthtal, aki vállalta a dinasztiával való szembefordulást is, és aki szerint a Habsburg-hű arisztokráciát nemzetietlennek tartotta. Széchenyi megfontolt, óvatos, lassabb reformpolitikát támogatott, míg Kossuth a gyorsabb változások híve volt. Széchenyi elzárkózott mindenfajta törvénytelen lépéstől, Kossuth viszont a néptömeget használta volna bázisául.

A sportszerűség, úriemberség tekintetében sem állhatunk Kossuth vagy Széchenyi oldalára, mert mindketten folyamodtak alantas eszközökhöz fölényük biztosítása és a tömegek vagy az elit támogatásának elnyerése érdekében.

Durván leegyszerűsítő volt Széchenyi véleménye Kossuth politikai szerepéről, szerinte Kossuth mindössze egy demagóg, a nemesség kedvét kereső izgatónál semmiképpen sem több. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban voltak olyan pillanatok, amikor Kossuth ebbe a szerepbe bújt, nem utolsósorban azért, hogy ellenfele fölébe kerekedjen.

Rágalom a Kossuth által gyakran sugallt Széchenyi-jellemzés is, amely szerint a gróf a kormánykörökkel cimboráló nagyúr, akitől nem várható a nemzet meggyőződésből fakadó képviselete. Ám voltak időszakok, amikor – Kossuth legyőzése érdekében – Széchenyi tényleg ezt a szerepet játszotta el.

Széchenyi úgy látta, hogy olyan viszonyok között él, amelynek közepette az emberek nem annyira érettek és műveltek politikailag, hogy rájuk lehessen bízni a saját sorsuknak az eldöntését. Azt írta: egy nemzetet könnyen be lehet csapni. S ez akkor elfogadható, ha ezáltal a nemzetet mint a gyermeket a saját akarat ellenére teszik boldoggá. Egyenes, becsületes úton-módon aligha volna lehetséges ez. Az államférfinek ős szellemként kellene a vak, tudatlan nép fölött virrasztania. A nép rászedése megengedett, ha boldogabb ezáltal.

Kossuth határozottan ellenezte ezeket a módszereket. Ő a népképviselet híve volt.

Kossuth és Széchenyi a modern politika alapvető kérdésénél jártak: rábízható-e az emberre a saját sorsának az alakítása. Ha egyszer látjuk, hogy valaki műveletlen, tudatlan és nyomorult, akkor vajon megkaphatja-e azt a jogot, hogy ő maga dönthessen a maga és egyben a többiek sorsáról is. Széchenyi ebben a kérdésben antidemokratikus álláspontot képviselt. Úgy vélte, a felvilágosodott, kiváló vezetők legyenek azok, akik az ostoba és buta népet akár a saját akarata ellenére is boldoggá teszik, mert a boldogság fontosabb, mint az akarat szabadsága.

Kossuth a demokratikus álláspontot követte. Felvetette, hogy vajon be szabad-e engedni valakit a vízbe, hogyha nem tud úszni? Így válaszolta meg e dilemmát: De hát lehet-e azt mondani, hogy tanuljon meg úszni és csak utána mehet be a vízbe, ugye, úszni megtanulni csak vízben lehet.

Aki a jelenben valamely politikai irányzatnak híve, az könnyedén hirdetheti ki a pontozásos győzelmet, a fanatikusok egyenesen kiütéses Kossuth- vagy Széchenyi-győzelemről beszélnek. Noha a kritikus szemlélő és elemző számára a disputa jelenleg nehezen eldönthető. És vitázni kell, mert a kulturált vitából származhat csak a kompromisszumhoz elvezető párbeszéd. Enélkül pedig nincs jövő. Ez nem vitás!