Baloo betöltötte tizennyolcadik életévét. Egyszóval most már nagykorúnak tekinthető.

Baloo akár az 50 évet is megérheti, ami már tisztes életkornak felel meg esetében. 

Baloo ugyanis barnamedve.

Majdnem azt írtam: „egyszerű barnamedve”. Csakhogy Baloo barnamedve ugyan, ám korántsem lehet „egyszerűnek”, nevezni. Ő a Déli Kárpátokban levő Sztrázsa – még szebb magyar nevén: Őrhely – legnépszerűbb mackója, egyben a turisták kedvence, legkedveltebb mulattatója, és eszményi fotóalanya; mondhatnánk, hogy Baloo a Vulkán-hegység egyfajta szimbóluma lett.

Ha Rudyard Kipling ismerte volna, a Dzsungel könyvének Balooja mellett alighanem az őrhelyi Baloo történetéről is remekbe szabott könyvet írhatott volna.

Baloo tizennyolc éve ugyanis regénybe illő. Vadászok találtak rá a Páring hegységben az éhhalál küszöbén álló, eszméletlen, alig pár hetes bocsra, és bár sok remény nem volt életben maradására, „próba szerencse” alapon Petrozsénybe szállították, ahol pár napon át infúzióval táplálták, mígnem három hét alatt annyira helyrejött, hogy egy helybeli család felvállalhatta a gondozását.

Baloo, mint a bocsok általában igen kedves volt – kedvességét már csak játékossága múlta felül.

Persze, tömbházlakásban játékos mackóval együtt élni nem könnyű dolog, így aztán Baloo több alkalommal is „gazdát” cserélt, végül a petrozsényi üzletember, a helybeli turisztikát is felkaroló Emil Părău vállalta fel az „anyamedve” szerepét.

A játékos maci azonban minden gondozója szívéhez nőtt, akik aztán rendszeresen felkeresték azután is, hogy Baloo számára már szűk lett a lakásuk. És soha sem mentek üres kézzel „macinézőbe”, minden földi jóval ellátták egykori kedvencüket.

Nem csoda tehát, hogy Baloo igen hamar olyan nagyra cseperedett, hogy végképp kinőtte a „panellakásokat”, de még a jól menő vállalkozó tágasabb villáját is. De mit is lehetne tenni egy mindvégig emberközelben élt, teljesen szelíd – mondhatni: már-már emberként viselkedő – mackóval, amely aligha boldogulna a vadonban. Így került aztán Őrhelyre, ahol a legendás hírű lupényi hegyi mentő, Sztrázsa „élő lelkiismeretének” nevezett Domokos Öcsi vette gondozásba. Baloo tehát „kétnyelvű macivá” lett, hiszen a „vezényszavakat” egyaránt érti román és magyar nyelven is. A hegyek, az erdők, a hegyi patakok szomszédságában még otthonosabban érezhette magát, a hegyi levegő pedig alaposan meghozta, az amúgy is haspók Baloo étvágyát is: első sztrázsai évében 400 kiló málnát, 80 kiló mézet és 700 liter tejet fogyasztott el, és még korántsem lakott jól. Gondozói azonban vigyáztak az „alakjára”.

És ha Baloo két nyelvben ismeri ki magát, Domokos Öcsi viszont mintha értene a mackók nyelvén. Baloo mellett ugyanis további három bocsot nevelt fel, Martinelt, Martinicát és Hamupipőkét. A bocsok hamar megtanulták gazdijuk különleges „macinyelvét”, és minden szavának engedelmeskedtek, akárcsak a legjobban nevelt gyermekek. Olyannyira megszerették, hogy tágítani sem akartak mellőle, így aztán nyaranta nem egyszer a karámjuk mellett aludt, különben a kismackók egész éjszaka nyugtalanok voltak.

A három maci és Baloo természetesen nyomban összebarátkoztak, ám Baloo legjobb barátja mégsem közülük került ki: egy őzgida lett az igazi pajtása, amelyet a bocs különféle „maciságokra” igyekezett megtanítani.

Baloo Sztrázsán egyébként kiválóan érzi magát. Kényelmes lakást kapott, méghozzá a természet lágy ölében: a sztrázsai sílesiklók közelében, medencével ellátott, ezerkétszáz négyzetméteres területet rendeztek be számára.

Ma már csak Sztrázsa „díszpolgáraként” emlegetik, hiszen amióta oda érkezett, csakis szerencsét hozott az üdülőre. Jelentősen fellendült az idegenforgalom, az övezetbe azóta komoly pénzeket ruháznak be, és ma már Sztrázsa Hunyad megye egyik legnépszerűbb hegyvidéki üdülőjévé vált. A helybeliek nem titkolják, hogy mindez Baloo „varázserejének” is köszönhető.

Baloo imádja az embereket, így természetesen a turistákat is, akik mindennel elkényeztetik, és akik között aztán igazi sztárnak érezheti magát. Ezt pedig igencsak kedveli, akárcsak azt is, ha lencsevégre kapják. Az alkalmi fotográfusnak felcsapott turisták esküsznek rá, hogy Baloo ilyenkor igyekszik a legelőnyösebb pózokat felvenni: két lábra áll, szemből, profilból fotóztatja magát és sokan bármennyiben lefogadnák, hogy ilyenkor még mintha mosolyogna is.

Baloo igazi kedvencei azonban a gyermekek, akiket – a nagykorúsodáshoz érkezve is – mindenféle „macis trükkökkel” szórakoztat. Az tény, hogy a gyermekeket alig lehet elvonszolni mellőle.

Baloo tiszteletére minden évben, februárban, Baloo „szülinapján” a gyermekek számára megrendezik a „Baloo síkupát”. A szülinapi ünnepségekről egyetlen turista sem marad távol és ilyenkor több száz torokból hangzik fel a dal: Éljen sokáig!

A nagykorúsodás alkalmából különlegesen parádét rendeztek. Az ünnepség idején különben háromezer turistát fogadott Sztrázsa – Baloo tehát elemében érezhette magát. A Baloo síkupán induló valamennyi gyermeket díjazták, Baloo pedig olyan csemegét kapott, amely után minden mackó megnyalná a száját. A tizennyolcadik életévét betöltő maci – bocsánat: immár belevaló medve – stílusosan tizennyolc kilós tortát kapott, málnából, áfonyából és mézből. A hatalmas tortával még Baloo sem tudott megbirkózni – igaz, másnap azonban a csemege végére járt.

Hát – ez lenne röviden Baloo története. Amelynek megírása közben a szerző csak azon tűnődött, hogy bizony, mennyivel jobb lenne, szerzőnek-olvasónak egyaránt, ha a politikai dzsungel lélektelen üressége helyett inkább a vadon jóval emberibb világáról szólnának a hírek…