Álljon meg a menet – no meg a diszkrimináció elleni tanács –, és meg ne büntesse szegény miniszterelnök asszonyunkat, aki az Európai Parlament román ellenzéki politikusainak szánt kijelentésével nem sértette meg az autistákat.

A diszkrimináció elleni tanács tagjai ugyanis nem eléggé vájtfülűek, és nem figyeltek fel egy fogalmazásbeli apró különbségre, miszerint Vasilica Viorica Dăncilă nem az autistákat, hanem azokat marasztalta el, akik látják ugyan a valóságokat, csakhogy úgy tesznek, mint az autisták: nem látják, nem hallják mindazt, ami szemmel látható minden jóhiszemű ember számára. Hivatkozhatnánk tehát arra, hogy miniszterelnök-asszonyunk nem az autistákat, hanem az Európai Parlamenti küldöttség ellenzéki román tagjait sértegette, de őket lehet, ezért Romániában nem jár büntetés.

A baj viszont az, hogy a valóságban kormányfőnk távolról sem így gondolta szavait, amikor politikai ellenfeleit az autistákhoz hasonlítva akarta lejáratni, amivel bizony megsértett egy több mint kilencezer tagot számláló kisebbséget. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy akik az autistákhoz tartoznak, azok megvetést érdemelnek.

Miniszterelnök asszonyunk sajátos megfogalmazása szerint az autistaként viselkedő ellenzéki európai parlamenti képviselők a valóságtól eltérő dolgokat állítanak. Vagyis hát magyarán félretájékoztatnak. Azaz nem csak betegek, hanem hazugok, képmutatók, rosszindulatúak is, akárcsak – ugye –kormányfőnk logikája szerint az autisták.

A kormányfő úgy látszik, hiába töltött el annyi évet Brüsszelben, nem ragadt rá semmi: minduntalan felülkerekedik benne a videlei szakiskolai tanárnő. Képtelen megérteni, hogy a betegségek tüneteit sértegetésre felhasználni, sérülékeny csoportokat bárhogyan is megbélyegezni nem illik, sőt nem lehet – mi több: nem szabad! Ez ugyanolyan ízléstelen, visszataszító, mintha egy gyermekparalízises beteget azzal gúnyolnánk, hogy nem tud járni, netán valakiből himlőhelyeiért űznénk gúnyt, vagy egy dadogóst hebegéséért tennénk nevetségessé.

Amikor a kilencvenes évek legelején a Ion Iliescu ellen tüntetők azt skandálták, menjen inkább haza a rákos feleségéhez, akkor a számomra rokonszenves tüntetők egyből ellenszenvessé váltak, az egyáltalán nem szimpatikus, a „listán az utolsó helyezett” Ion Iliescuval pedig szinte-szinte együtt éreztem.

A diszkrimináció elleni tanács a szerencsétlen hasonlat miatt feltehetően megfeddi majd a politikust, ahogyan azt a székelylógató korábbi miniszterelnökkel is tette. És akkor úgy tehetünk, hogy ezzel mindent elintéztünk, pontot tettünk az ügy végére. Csakhogy itt már nem a büntetések fokozatáról van szó. A nagy kérdés az, hogy bocsánatkérésen, meg kisebb-nagyobb büntetések elviselésén kívül vajon mit is tettek Romániában a kormányok – politikai színezetre való tekintet nélkül – a hátrányos helyzetűekért? A miniszterelnök asszony dagályos (és némileg érthetetlen) mondatával, miszerint „minden törvényes eszközt felhasználnunk annak érdekében, hogy a legrövidebb időn belül gyakorlatba ültessük az embertársaink nehézségeit megoldó aktív intézkedéseket” megoldottuk volna a kilencezer autista gyermek, a hátrányos helyzetű százezrek és szüleik, hozzátartozóik, nevelőik, tanáraik, gondjait? Ez, az évenként különféle formában elhangzó ígéret senkit nem vigasztal mindaddig, ameddig Romániában hiányoznak például a mozgáskorlátozott személyek közlekedését elősegítő különleges személyfelvonók, lépcsőfelvonók, ferdepályás emelőlapok és – ha már amúgy is Brüsszelről esett szó – ameddig nem lesz teljesen megszokott dolog mondjuk kerekesszéknek fenntartott hellyel rendelkező taxit rendelni.

A bocsánatkérés önmagában nem csakkevés, hanem semmit sem ér!

Ez a véleménye egyébként az Autista Gyermekek Szülői Egyesületének is. Egy temesvári autista gyermek édesanyja, a miniszterelnök asszonyhoz intézett, gyermeke nevében megírt drámai hangú levelében pedig tételesen leszögezte: „Kiválóan látok és hallok (…) Nem tudok azonban hazudni és soha senkinek – hazámat is ideértve – nem tettem rosszat. Négy és fél éves korom óta keményen, napi nyolc órán át esetleg még többet is dolgozom, hogy legalábbis bizonyos mértékben >>működőképes<< legyek. Több ezer órás terápián vettem már részt, amelyet szüleim, nagyszüleim és barátaik fizettek, akik nyereségük 20 százalékát átirányították át képzésemre (ez most már az adóintézkedések miatt lehetetlen), jövedelmük két százalékát utalták át szintén e célra, utóbbi most már, szintén az adóintézkedések miatt egyre nehezebbé válik. A román állam pedig EGYETLEN ÓRÁT sem számolt el mindebből (…) És bocsánatot kellene kérned nem csak az autistáktól, de mindazoktól is, akik nem hallanak és nem látnak, mivel őket is lenézted”.

Vasilica Dăncilă legalább ennek a kérésnek – részben – eleget tett. Azt tudjuk, hogy Tudose a diszkrimináció elleni tanács felszólítására kért bocsánatot az akasztófára való székelyektől, arról viszont fogalmunk sincs, hogy a miniszterelnök saját maga szánta el magát erre, vagy pedig az újabb botrányt elkerülni akaró Liviu Dragnea parancsára cselekedett. Nem tudni tehát, mindezek után lehet-e hinni a miniszterelnöki „mea culpának”?

Az viszont tény, hogy szerencsétlen hasonlatát ő maga még „elegáns megfogalmazásnak” is találta.

Gondoljuk csak el, mi minden hagyhatta volna el a száját, ha mondjuk, nem ennyire csiszoltan adja elő mondókáját…