Németországban a GroKo körüli tárgyalások egyik központi témája az illegális bevándorlás korlátozása. S a bevándorláspárti Macron hatalmának második esztendejében szintén kénytelen szembenézni az illegális bevándorlás – korábban szőnyeg alá söpört – gondjaival, a menedékstátust el nem nyert migránsok kiutasításának kérdésével.

Németországban azonban egy másik jelenség is a közvélemény előterébe került. S ez nem egyéb, mint a kínaiak legális térhódítása. A Die Welt, a Kínaiak elárasztják a német ingatlanpiacot című cikkében figyelmeztet. Michael Fabrizius és Richard Heinemann pedig azt a kérdést feszegeti: Hol érdemesebb lakni, városokban vagy vidéken? Az utóbbi írás bő statisztikákkal bizonyítja, hogy nagyvárosokban az ingatlanárak 2010 óta megduplázódtak. Egy középosztály-béli házaspár ma már aligha engedheti meg magának, hogy a család (Németországban egyébként is ritka) bővülését követően egy- vagy kétszobás lakását nagyobbra cserélje fel.

A külföldi ingatlanberuházók (s nem utolsó sorban a migránsok lakáshoz juttatásának nyomán) az ingatlanárak az egekbe szöktek. Érdekes, hogy a jelenség (a migránsválságtól eltérően) nem kelt hisztériát. Érthető, hiszen teljesen legális keretek közt zajlik. A kínaiakkal kapcsolatos cikk névtelen szerzője tárgyilagosan megállapítja: „Az ingatlanberuházók számára a Szövetségi Köztársaság valóságos Eldorádó. Ami vonzza őket, az a jogbiztonság, a politikai stabilitás és az erőteljes gazdaság. Az német állam – a brexit, Trump and Co bizonytalan világában – biztos kikötőt jelent számukra. A külföldi beruházókat nemcsak a magas bérleti díjak csábítják, de az is, hogy a német bérlő megbízhatóan fizet.” Az alacsony kamatok, melyek a nagyberuházókat még inkább a németországi ingatlanüzletekbe terelik, elvégzik a többit. Amerika mellett Németország a kínaiak fő célpontja.

A dolog pénzügyileg is érthető, hiszen Kínában egy négyzetméternyi lakfelület ára 10-től 18 ezer dollárig terjed. Németország legdrágább városaiban ennek maximum a fele. Nem véletlen tehát, hogy a kínai ingatlan-beruházások összege, mely már 2016-ban 33 milliárd dollárra rúgott tavaly megkétszereződött. S a tendencia növekszik.

Az előrejelzések szerint 2022-re a kínai középosztály a társadalom 76 százalékára dagad. Ez 550 millió embert jelent. Egy kínai család Pekingben vagy Sanghajban legfeljebb szerényebb magánlakást vásárolhat. Természetes, hogy a kisbefektetők alternatívák után néznek. Mind kevésbé hisznek a kínai gazdaság fejlődési ütemének fenntarthatóságában, ezért pénzüket rosszabb időkre külföldön szeretnék úgymond biztonságba helyezni. A kínai kormányzat próbálja fékezni a pénzkiáramlást. Egy kínai évi 50 ezer dollárt érő jent válthat be. Ami néhány év alatt mégis jelentős összegre növekedhet.

Bizonyos alkuszok – kulturális sajátosságok miatt is – kifejezetten a kínaiakra specializálódtak. A kereslet, mint említettem, megkétszereződött, ami az árakat is feltornázta. Egy kisebb, azaz egy- vagy kétszobás lakás Németország nagyvárosaiban 250 – 400.000 euróba kerül. A német középosztály vidékre vagy a külvárosokba vándorol. Egy kínai számára azonban ezek elviselhető összegek.

S mivel a kínaiakat nem övezi az illegális migránsok iránti bizalmatlanság, akadálytalanul terjeszkedhetnek. Az ingatlan birtokában távlatilag az állampolgárságot is könnyebben megkaphatják. Nem csak Németországban, Amerikában és Ausztráliában is. Az utóbbit főként a milliomosok árasztják el, miközben az ausztrál állam migránsokat gyakorlatilag nem is fogad. Még a tényleges menekülteket is addig várakoztatják (viszonylag nyomorúságos befogadó központokban), amíg maguk térnek vissza.

A jelek tehát arra utalnak, hogy az államok nem annyira az idegen kultúrától ódzkodnak, mint a kulturálatlan, implicite intoleráns menekültek tömegeitől, akikkel gyakorlatilag nincs mit kezdeniük.

Kisebb-nagyobb kínai kolóniákkal még Magyarország is tele van. És a Magyarországon élő kínaiak saját iskolákba járhatnak, sajátos kulturális jogokkal rendelkezhetnek.

Azaz, úgy tűnik, nem az eltérő kultúrák összeférhetetlensége az igazi gond, hanem az, hogy az arab migránsok – Szíriától és Irántól eltekintve – történetileg súlyosan visszamaradt, azaz 3-400 évvel ezelőttieknek megfelelő feltételek közt szocializálódott közösségekből kerülnek ki. Ezeknek a csoportoknak az évszázadok óta emancipálódó európai népességekkel való összekeverése, azaz az egymást sokszor kizáró mentalitásokkal terhelt emberek – átgondolatlan elméletek vagy téves analógiák jegyében való – egymásra zsúfolása kockázatos vállalkozás. A kultúrák erőltetett összekeverése ugyanis csupán lefelé nivellálhat. Nem fokozza a kulturáltságot, hanem gyakorlatilag felszámolja azt. A felszínen akár elitkultúra is kialakítható, de a nagy többség maga is primitívebb viselkedésmódokhoz asszimilálódik, azaz József Attilával szólva „a kultúra úgy hull le róla, mint a ruha másról a boldog szerelemben”.

Kontinenseken akár néhány hónap alatt is át lehet gyalogolni. Évszázadokon lehetetlen. Ázsia és Európa számos szempontól konvergensen fejlődött. Ez az arabokkal is megtörténhetett volna, ha szerves fejlődésüket nem éppen a nyugati elnyomás, az egymással való összeugrasztás, a hatalmi manipuláció zilálja szét, és ezzel rekeszti meg őket – számos szempontból – szinte már a középkorban.

Az andalúz kalifátus a korabeli Európa talán legfejlettebb, legkulturáltabb állama volt. A jóval primitívebb spanyol xenofóbia kiverte őket Európából. Hogy aztán – Napóleon egyiptomi hódításaival – elkezdődjék az arab belügyekbe való nyugati beavatkozások máig tartó folyamata.

Amit a Nyugat rontott el, azt csak a Nyugat hozhatja helyre. És ott, ahol elrontotta. A muszlim közösségek tagjainak szülőföldjén, saját kebelükben. Ahogy azt a magyar kormány kezdettől javasolja. S ha a nyugatnak, vagy akár V4-eknek szükségük lesz munkaerőre – mert az individualista mentalitások önsorsrontó zsákutcájából ők sem lesznek képesek kilábalni –, ezekből az időbeli eltolódást fokozatosan ledolgozó államokból valóban importálhatnak munkaerőt. Nem a magasan képzett értelmiséget (arra odahaza nagyobb szükség van, mint Európában), hanem azokat a fiatalokat, akik saját identitásukat és nyelvüket megőrizve mifelénk válhatnak szakmunkásokká és értelmiségiekké. A többséggel harmonikusan együtt élő autonóm közösségek tagjaiként.

Mert – amerikai melting pot ide vagy oda – nem a nyelvi-kulturális közösségeket kell összekeverni, s ezzel felszámolni, hanem egyenjogúságukat és viszonylagos különállóságukat kellene végre megbízható garanciákkal megalapozni.

Efféléről egyelőre azonban legfeljebb elvétve eshet szó. Vagy még úgy sem…

Fotó: eblnews.com