Imádok nekrológot olvasni a The New York Times-ban. Na, nem valamely perverz hajlamom sarkall erre, hanem ez a publikáció műveli a legmagasabb szinten azt a műfajt, amely a hazai sajtóban is jobbára a kipipálós kategóriába tartozik. Emiatt vagy nagyon csöpögősre sikeredik, vagy nagyon szárazra, de leginkább semmitmondóra, amiből nem tudok meg sokat az elhunyt személyiségről. Mindeközben a világ egyik legnépszerűbb napilapja már-már irodalommá gyúrja az életrajzokat, olyan karcolattá vagy regényvázlattá, amely a maga összetettségében, bonyolultságában, netán ellentmondásosságában ábrázolja azt, akiről szól. És ezzel aláhúzza azt is, amit általában az életművekről gondolok: a legtöbb nem egyértelműen pozitív, és nem is egyértelműen negatív töltetű (mondjuk, a szabályt erősítő két véglet Teréz anya, illetve Hitler lenne).

Ennek az állításnak az igazságértékével a The New York Times újságírói nagyon is tisztában vannak, amikor egy-egy ilyen nekrológot összeállítanak. És nem jártak el másként az IKEA üzletlánc nemrég elhunyt 91 éves tulajdonosának bemutatásával sem, akinek alakja hangsúlyozottan ellentmondásos. Amúgy a halálhíre fölött át is siklottam volna, ha nem az óceánon túli napilapból tudom meg, hogy személyében mennyire sokrétű regényhős távozott az öröklétbe. Megítélésével magam is bajban vagyok, alakja ráadásul egy régi dilemmámat is felszínre hozta…

Hétköznapjaink talán legismertebb, hozzáférhetőségük, könnyen szállíthatóságuk és egyszerűségük miatt is nagyra becsült termékeinek kitalálója, forgalmazója, a svéd Ingvar Kamprad nem volt egy teljesen hétköznapi kereskedő (pedig az utolsó pillanatáig annak tartotta magát). Szegény család sarjaként, aki gyermekkorában gyufával és ceruzákkal seftelt, Kamprad 1943-ban, 17 évesen jegyeztette be az IKEA nevű céget az apja által kiutalt zsebpénzén, vállalkozása elnevezését pedig a saját és lakhelye iniciáléiból rakta össze. Ez a parányi próbálkozás nőtt világméretű biznisszé, amely jelenleg 29 országban 350 üzletet működtet. Világszerte kevesen vannak olyanok, aki ne hallottak volna a jól menő, több milliárd eurós vállalkozásról, amelynek ráadásul tulajdonosi struktúráját is úgy alakította ki létrehozója, hogy halála után ne lehessen szétverni, a hét évtized alatt felépített „életmű” ne váljon az örökösödési perek áldozatává.

De mire is alapozta Kamprad ezt, az általunk is tapasztalható sikert? Az 1976-ban megfogalmazott A bútorkereskedő testamentuma című kiáltványában vállalkozása legfőbb erényeként a takarékosságot és a szorgalmat nevezte meg, a dőzsölést, a minden jóban való tüntető dúskálást elítélte. Ő maga is ennek példázataként igyekezett alkalmazottjai előtt járni: olcsó repülőjáratokkal utazott, szerény gazdaságot, otthont tartott fenn, és egy régi Volvót vezetett. Ezzel az imázzsal akarta alátámasztani, hogy amit leírt, azt komolyan is gondolta. Álruhás király gyanánt toppant be üzleteibe, kikérdezte az alkalmazottakat, vagy túlbuzgó alkalmazottként érdeklődött a klientúrától, mennyire elégedett a termékekkel, kiszolgálással. Meggyőződése volt, hogy az üzlet csupán akkor lehet sikeres, ha tulajdonosa egy pillanatig sem szakad el attól, amit a kisember gondol a kínálatról.

Kampradnak mindemellett humora is volt, mert azért okos emberként azt is tudta, hogy az embernek egyszerre csak egy élete van és a reinkarnációról szóló információk is eléggé bizonytalanok, ezért volt neki szőlőse Provance-ban, svédországi ingatlanjai és a Genfi tóra néző lakása mellett, ugyanakkor Porsche-ja is a Volvo mellett. Egy dolgot azonban biztosra vett: a példa ereje mindenekfölötti. A fényűzést tehát jobb volt nem emlegetni, nem mutogatni.

És volt neki egy fekete macskája is, amiről nem szívesen beszélt. Az, hogy fiatalkorában nemcsak szimpatizánsa, hanem a tagtoborzásban és anyagi támogatásgyűjtésben is részt vevő aktivistája volt a svédországi náci mozgalomnak, amelybe 1942-ben iratkozott be. Közeli kapcsolatot ápolt a mozgalom vezérével, és még a második világháborút követő években is híve maradt a szélsőséges, világégést előidéző nézeteknek (1950-ben gratulációs levelet írt a vezérnek) egy olyan Svédországban, amely mindvégig megőrizte semlegességét, ellenállt a fasizmus szinte teljes Európára kiterjedő előretörésének. Amikor erre a kisiklására 1994-ben fény derült, Kamprad megbánást tanúsított, mentőkörülményeket is felsorolt, biznisze ellen pedig bojkott indult, amelybe nemhogy nem bukott bele, hanem még jól is jött ki belőle, hiszen olyan külföldi nyersanyag beszállítókat talált, akik által sokkal olcsóbban előállította a termékeit…

Miután ezt mind elolvastam róla a The New York Times-ban, képzeletben jó nagy tüzet raktam a lányom IKEÁ-ból rendelt kiságyából, matracából, nyálazóiból, törölközőjéből és játékaiból, és a tetejére még a közkedvelt éjjeli lámpánkat is felpakoltam, hadd lobogjon. Mert képtelen vagyok elfogadni azokat a nézeteket, amelyeket kitalálójuk vallott, ráadásul tanult, gondolkodó fiatalemberként dolgozott is ezek sikeréért, népszerűsítéséért.

Közben az is felötlött bennem, hogy vajon ezt a képzeletbeli máglyát kellen-e táplálnom másfajta, szellemi életművekkel is: például Mircea Eliade vallásfilozófiai életművével, regényeivel, Günther Grass Bádogdobjával, Errol Flynn összes filmjével. Hiszen ők mind-mind szimpatizáltak ezekkel az elítélendő nézetekkel (és most csak azért nem említek a mi kultúránkból vett példákat, hogy meg tudjuk őrizni a szükséges távolságot a probléma megfelelő megítéléséhez).

Azt hiszem, hogy úgy általában bajban vagyok ezeknek a dolgoknak a helyénvaló besorolásával. Mert mennyiben lehet leválasztani az életművet arról, amit az illető „magánemberként” gondolt, cselekedett? Létezik-e egyáltalán külön magánember és külön alkotóember ott, ahol például szellemi életműről van szó? Egyet gondolt-e az illető, amikor a barátaival beszélgetett, és mást, amikor regényt írt? Megbélyegezzünk-e, elutasítsunk-e amúgy jelentékeny szellemi alkotásokat szerzőjük – akár epizódszerű – durva kisiklásai miatt (mert a fasizmussal való összekacsintás minden tekintetben annak számít). Elfogadjuk-e, értékeljük-e az életművet, miközben tudunk ama bizonyos fekete macskáról? És végül, koptassam-e vajon továbbra is az IKEA lépcsőit azért, hogy nagyszerű termékeket szerezzek be onnan, vagy inkább hirdessek személyes bojkottot?

Nem tudom, vannak-e ezekre a kérdésekre jó válaszok. Mert bár a felelősség egyénenként vizsgálandó meg, az esetek által felvetett erkölcsi dilemma mégis ugyanaz. Ettől pedig nem tudok eltekinteni.

Fotó: thedrum.com