Saját szememmel láttam a marketing netovábbját. A következőképpen szólt: 12 év jégkorong, 30 bankrablás, 200 millió rabolt pénz, 13 év börtön, 1 kasszasikerű akciófilm, 300 ezer eddigi néző.

És itt egy másfajta felsorolás is: 180 lejes hegedű, 7 évnyi zenei tapasztalat, 5110 órányi gyakorlás, 35 hazai és nemzetközi verseny, 4 díj, 1500 lejes fizetés (az anyának vagy apának), amelyből még magánórára is jut.

Ha valaki netán azon gondolkodna, hogy a fenti felsorolások közül melyik köré épült marketingakció, hangzatos népszerűsítés, akkor gyorsan elárulom: az első köré.

A második csupán az én kitalációm, de akár egy létező (olyan 14 éves) zenei tehetséget is takarhat, azonban még nem láttam olyan marketingakciót, vagy akár széles népszerűségnek örvendő dokumentumfilmet, mondjuk, amely emberek százezrei elé példaként állított volna egy ilyen személyiséget.

Annál inkább eszükbe jutott egyfajta példaképpé formálni azt a férfit, akit mindenki „viszkis rablóként” ismer, ekként lett népszerű határokon innen és túl. Őt az teszi alkalmassá erre az előkelő szerepre, és arra, hogy egy egész magyar társadalom ifjú nemzedékeinek követendő mintájaként tisztelhessük, hogy 30 bankrablás alkalmával összesen 200 milliót rabolt, amelyért 13 év börtönt kapott. De aztán mindent megbánt, akciófilmet is forgattak róla, amely igencsak népszerű. Tájainkon is megtekinthető a főszereplő jelenlétében.

Tévedés ne essék, nem kérdőjelezem meg azt, hogy a „megtérés” igazi, hogy az úriember jó szándékai valósak, és azzal is mélységesen egyetértek, hogy az egykori bűnözőt (bárki is legyen az) valamiképpen vissza kell integrálni a társadalomba, támogatni kell őt, eszközöket, munkahelyet és esélyt kell adni neki arra, hogy érdemesnek tartsa megmaradni a jó úton. De…

Bármennyire is valós a megbánás, a visszaintegrálásra épülő káprázatos marketinggel odáig mégsem kéne elmerészkedni, hogy példaképet faragjunk belőle. Számomra ez a marketing alsó határa. Ennél alább már nincs… Én ehhez anyaként pusztán annyit tudnék hozzáfűzni, szintén „pedagógiai” célzattal: „Ne tanulj, fiam, mert viszkis még válhat belőled!” És ez a legtöbb, amit mondhatnék egy ennyire sikeres piacosítás hatásmechanizmusait figyelembe véve.

Álszentséget félretéve, azt is érteni vélem, hogy egy érdekes élettörténet nagyon piacos lehet, hogy végre van egy magyar Al Capone, és ezt a témát nem jó elszalasztani. De hol a határ?

Azt is érteni vélem, hogy egy „megtért” bűnöző bibliai értelemben is érdekelheti a társadalmat, de a tények csupasz, marketingszerű felsorolása ennél kicsit messzebbre megy. Ebben a formájában az olvasható ki belőle, hogy kell egy kicsit sportolni, aztán jó bátran rabolni és jó sokat, utána kicsit pihen az ember, de megéri, mert sikeres akciófilm és rengeteg néző lesz majd „az út” végén, és persze taps meg csillogó szempárok…  

Hát, nem hiszem, hogy ezt a modellt szeretném a lányom elé állítani. Még akkor sem, ha az akciófilm előtt ott van a megbánás, és a főhős ma már csupán egy lelkes, ártalmatlan keramikus. Úgy gondolom, hogy a gyermekemnek ebből a történetből azt kellene megtanulnia – mindamellett, hogy mindenkinek van, kell hogy legyen egy második esélye –, hogy egy ilyen sorozatbűnözés esetén az ember fia, lánya egy esélyt mindenképp és kérlelhetetlenül eljátszik (legalábbis a következő reinkarnációjáig): a példaképpé válás esélyét. Hiszen bárhonnan is nézzük, a sztori nem egyszeri és véletlenszerű cselekedetről szól, amelyben az illető éppen társát mentette ki egy tűzvészből, de eközben véletlenül egy ékszerbolt ablakán mászott be és elragadta a hév, amit aztán busásan meg is bánt. Nem, a sztori egészen pontosan arról szól, amit a reklám is elmond: 30 bankrablásról és tetemes zsákmányról. Mindez egy elég magas fokú tudatosságra enged következtetni, de kár is ezt továbbragozni…

Ezzel szemben én inkább azt mondom, hogy az beszéljen az életéről kendőzetlenül és „tabuk nélkül” széles tömegek előtt, aki 7 év alatt 5110 órát gyakorolt ahhoz, hogy jó, hogy profi legyen abban, amit szeret, amit küldetésének érez. Az beszéljen a viselt dolgairól, aki mindvégig a tisztesség útján járt, még annak ellenére is, hogy a környezetében számtalan példa bizonyította számára azt, hogy ez az út sokkal nehezebb, mint az a bizonyos másik… Meggyőződésem, hogy ilyen gyermek, fiatal nem is egy van ebben az országban. Mindemellett inkább azokról az anyukákról, apukákról néznék filmeket, akik szerény, tisztességes jövedelmükből méretarányaiban rengeteget áldoznak arra, hogy gyermekük sikeres legyen abban, amihez tehetsége van (ilyen szülő is van jócskán).

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de engem ezek a hétköznapi példaképek sokkal jobban érdekelnek, mint a fenti, kétségtelenül piacosabb élettörténetű, ám modellértékűségében erőteljesen megkérdőjelezhető főszereplő.

De hajmeresztő, pőre marketing ide vagy tova, ki mondja meg nekünk, hogy mit állítsanak példaképként elénk, hogy mire vagyunk, legyünk vevők?

Ki mondja meg nekünk, hogy melyik példakép mondandóira szánjunk időt, pénzt és energiát? Mert az értékek válságának, a valós példaképek hiányának nem a viszkis az okozója…

Rossz hírem van! Azt hiszem, hogy a fenti kérdésekre csupán mi magunk tudjuk a választ.

És felelősségnek ez nem kevés.