Mire várhatunk 2018-ban? Milyen év lesz a küszöbön lévő esztendő? Ezt kérdeztük publicistáinktól.

Bíró Béla: Ész és misztikum

A kérdésre, hogy mire várok, könnyebb válaszolni.

Arra várnék, hogy végre újratanuljuk a szavak voltaképpeni jelentését. Mindenekelőtt a demokrácia, az emberi jogok, a szolidaritás eredeti értelmét. Ezek a jelentések a felvilágosodásban alakultak ki. Nyilvánvalóan és indokoltan a felvilágosult abszolutizmus, valamint az egyház mértéktelenné torzult hatalma ellen. Jogos volt a törekvés, hogy a társadalom (az állampolgári közösség) a felvilágosult abszolutizmus továbbra is alig kontrollálható hatalmát és az egyház erkölcsi abszolutizmusra támasztott igényét bizonyos mértékig megzabolázza.

A törekvés sikerrel járt. Ez a siker teremtette meg a polgári demokrácia fénykorának alapjait.

A folyamat azonban nem állt meg itt. A felvilágosodás időközben ugyanúgy besötétült, mint ahogyan az ateizmus mind teljesebb egyeduralma fokozatosan a társadalom szellemi alapjait ásta alá. Az individualizmus, melynek szintén megvan a maga létjogosultsága, egy idő után már nem csak kiegészítette és kiegyensúlyozta a kollektivizmusok egyeduralmát, de maga vált egyeduralkodóvá.

Pedig az ember épp olyan mértékben közösségi lény, mint amilyenben individuum. Épp annyira gondolkodó lény, mint amennyire érző emberállat. Individualitásunkat végső fokon közösségekhez fűződő érzelmeink határozzák meg. Ibsen felejthetetlen metaforája szerint az egyén olyan, mint a hagyma. Csak héjai vannak, magva nincs. Ha lehántjuk róla a héjakat, azaz a közösségekhez való kötődéseket, nem marad semmi más. Nincs olyan esszencia, mely társadalmi kötöttségeinktől függetlenítve jellemezhetne bennünket.

Mindannyian – génjeinkig menően – egy család, egy baráti közösség, egy szakma, egy település, egy régió, egy állam, egy kontinens és végül az egyetlen emberiség tagjaiként válunk azokká, akik vagyunk. Mindez, bár génjeink közösségi adottságaink elfogadásában, azaz választásainkban valóban irányítanak, alapvetően meghatározza egyéniségünket. Embervoltunkat is. Az emberi jogok az emberiségnek nevezett közösséghez való tartozásunkból következnek. S ekként maradéktalanul legitimek. Kizárólagosak azonban maguk sem lehetnek. Ez ugyanis azt jelentené, hogy minden más közösséghez való tartozásunkat le kellene vetkőznünk. Márpedig – bár manapság mind többen hisznek benne – ez teljességgel lehetetlen.

Nem vagyunk egyformák, sőt nem is lehetünk.

Az az ideológia, mely hajlamos minden kötöttségeinket összemosni, éppen a felvilágosodást tagadja meg: Voltaire híres mondását, miszerint „Egyetlen szavával sem értek egyet, de utolsó csepp véremig védelmezem a jogát, hogy szólhasson”. Hiszen ez a jog éppen az emberi lény közösségileg meghatározott individualitását, az egyediséget szentesíti. A másiknak – a maga sajátos nézőpontjából – ugyanolyan igaza lehet, mint nekem a magaméból. Ennek a másságnak a tagadása az individuum létjogosultságát tagadná.

Sőt, csak közösségi kötődéseinkben lehetünk valóban individuumok. Az individualitás másságot jelent. Azaz: azok a közösségek, melyekhez kötődünk, maguk is individuumok. A közösségi individualitás (azaz az eltérő szintű oszthatatlanságok) tagadása az emberi egyéniség tagadását is jelentené.

Nos, hogy végül válaszoljak is a kérdésre, azt várnám a 2018-tól s az azt követő évtizedektől, hogy végre visszaállítsa-visszaállítsák individualitásaink természetes hierarchiáját. Hiszen ezek az individualitások hierarchiát alkotnak. Bár nem egyenrangúak, hiszen a család fontosabb, mint az egyén, a kulturális közösség fontosabb, mint a család (de ez megfordítva is igaz, bizonyos körülmények közt az egyén fontosabb lehet a családnál vagy a nemzetnél is) egyikük sem abszolutizálható. Sem az emberi egyéniség, sem a család, sem a kulturális vagy vallási közösség, sem az állam, sem az emberiség. Ezek az adottságok kiegészítik egymást, egymásra épülnek. Csak akkor válhatnak a többi rovására elsődlegessé, ha az éppen regnáló hatalom (a család, a nemzet, az állam, az emberiség) kétségbe vonja őket. (S az a hatalom, mely ezt teszi, arra már legfeljebb idézőjelben hivatkozhatunk.)

Ezért van szükségünk a demokráciára. A demokrácia ugyanis a váltógazdálkodás révén mindig korrigál. A bármely szintű hatalmi visszaéléseket szüntetheti meg újra és újra, s közösségi kötődéseink természetes hierarchiáját állíthatja vissza. Egészen pontosan addig, amíg úgy-ahogy, de lényege szerint rendeltetésszerűen elláthatja feladatát.

Ma már mind kevésbé teheti. (S ekként maga is idézőjelbe kívánkozik.)

A második kérdés jóval keservesebb. E pillanatban, bár szaporodnak a kedvező jelek (sajnos a kedvezőtlenek is), fogalmaink radikális rehabilitációjára – legalábbis 2018-ban (még) vajmi kevés lesz az esély. A bársonyos diktatúrákká degradálódott demokráciák rehabilitációja csakis keserves és szívós harcokat igénylő folyamatként képzelhető el. 

Ez idő szerint még túl gyengéknek tűnünk a feladathoz. De egyre markánsabbak azok a kényszerek, melyek előbb-utóbb nem csak bennünket téríthetnek észhez, de a hatalmasokat is rákényszeríthetik a valósággal való szembenézésre.

Egyre több jel mutat arra, hogy agymosások ide vagy oda, az eszünket még mindig nem veszítettük el teljesen.

Mert ha van egyetemesen emberi adottságunk, talán épp a józan eszünk az. A másik a hit. Természetben, Istenben, kultúrában, a létezés értelmében. A ráció és a hit ismét csak együtt, egymást kiegészítve válhatnak egyetemesen érvényessé. Az Ész, melyet a felvilágosodás trónra ültetett, éppoly misztikus lény, mint amilyen racionális minden – trónjától megfosztani vélt – istenség.

Bogdán Tibor: Lennék károgó varjú…

Tulajdonképpen mindig hazudok olyankor, amikor boldog új évet kívánok, mivel egyáltalán nem hiszek abban, hogy túlságosan sok jót hozna a kétezertizennyolcas esztendő.

Nevezhetnénk mindezt akár kegyes hazugságnak is, de hát a lényegen ez mit sem változtat. Az idei évben történtekből kiindulva nem igazán reménykedhetünk az előttünk álló esztendőben (sem).

A szociáldemokrata(?)-liberális(?)  kormányzás káosza jövőre csak fokozódni fog, a kormánykoalíció két pártjára már az egyre erősödő külföldi nyomás, a diplomácia tolvajnyelvét immár nélkülöző figyelmeztetés sem hat, a nyugati kancelláriák bukaresti nagyköveteinek intő szavaira egy idő óta pimaszul reagálnak – mondják, most már izraeli tanácsadóik stratégiáját követve.

A szociáldemokraták bér- és nyugdíjemeléseiből jövőre sem lesz semmi, ahogyan az egyébként idén is történt. Abban viszont mindenképpen egyet kell értenem a szociáldemokrata pártelnökkel, Liviu Dragneával, aki szerint a kormánykoalíció teljesítette idei programját. Ez valóban így van, mert ebben a programban csakis egy programon kívüli pont szerepelt: az igazságszolgáltatás ellehetetlenítése, a párhuzamos állam (magyarán: a jogállam) elleni elszánt küzdelem.

Kérkedni ugyan jövőre is lehet a gazdasági fejlődés számadataival, ám ez csalóka dolog, hiszen mindez a fogyasztáson alapul, amiért valamikor – és lehet, hogy már jövőre – kemény árat kell fizetni.

Az igazságszolgáltatás „reformja” nyomán a jövőre tolvajok hada zúdul az országra. És – furcsán hangzik, de azt kell mondom, hogy sajnos –, nem pár lejjel is megelégedő zsebmetszőkről, besurranó tolvajokról van szó, hanem a kevéssel be nem érő, a mi, az adófizetők pénzéből milliárdokat bezsebelő politikusokról, üzletemberekről, akik Liviu Dragnea és társai jóvoltából nemsokára mentesülnek a büntető törvények alól.

Akárcsak Liviu Dragnea és társai.

És hazafias büszkeséggel elmondhatják, hogy Romániának senki sem parancsol, vagyis senki nem akadályozhatja meg őket abban, hogy saját országukban szabadon lopjanak!

Valóban, ki is akadályozhatná meg őket ebben? A romániai ellenzék harmatgyenge, képtelen összefogni, és egyébként maga is „foltos politikusokból” áll, akik szintén azon a véleményen vannak, hogy a korrupció olyan üzlet, amelyből kihagyták őket.

Az ellenzék tekintetében egyébként a legnagyobb csalódást a Mentsétek Meg Romániát párt okozta, amely bebizonyította, egyelőre a civiltársadalom sem képes kitermeli a rég várt megújulást hozó politikai elitet.

Az utca pedig feltehetően belefáradt vagy csak beleunt az eredménytelen tiltakozásba, egyébként is egy demokráciában nem az utca jelenti a megoldást (láttuk már, mi lett belőle 1989-ben).

A centenáriumi év a romániai magyarok számára még nehezebb lesz, hiszen mindemellett el kell még viselniük az ünneplők fokozott idegengyűlöletét (ami most is leginkább magyarellenességben nyilvánul majd meg).

Abban viszont már reménykedhetünk, hogy – eddigi gyakorlatához híven –, a magyar közösség jövőre is bebizonyítja: súly alatt nő a pálma…

Az idegengyűlölet, a nacionalizmus egyébként ismét teret hódít térségünkben. A nemzeti szuverenitás „élharcosai” (a Visegrádi négyek) példáját követve Bukarest is mindinkább szembeszáll Brüsszellel, és ebben az sem zavarja, hogy Lengyelországtól megvonják a szavazás jogát, hiszen erre maga Varsó is fittyet hány és lám, mégsem történik semmi. Ezek az országok ugyanis felismerték, hogy Brüsszel végső soron tehetetlen velük szemben.

A Visegrádi négyekkel együtt Románia is előbb-utóbb elszigetelődik majd a nemzetközi életben (igaz, beárad majd az elvakító keleti fény), ha pedig a kormánykoalíció zavartalanul folytathatja tevékenységét, akkor Románia ugyanolyan gyűlölt ország lesz, mint a Ceaușescu-féle „Románia Szocialista Köztársaság” (egyébként soha nem értettem, hogy lehet egy kijelentő mondat egy ország neve).

Az európai országok egységére törekvő Európai Unióban növekszik a megosztottság az „uniós mag” valamint a „periféria” között, de az ambiciózus, fiatal Emmanuel Macron is igyekszik majd minden bizonnyal kihasználni a kifáradó Angela Merkel népszerűségének (már a kormánykoalíció megalakításának nehézségeiben is megmutatkozó) hanyatlását – Párizs ugyanis soha nem mondott le arról a szándékáról, hogy geopolitikai vezető hatalommá váljék.

De feltehetően növekszenek majd az ellentétek Donald Trump Amerikája, valamint az Európai Unió; a NATO, valamint a saját európai hadsereget akaró Brüsszel között is, a „régi dicsőségére” törekvő Oroszország tovább élvezi a nemzetközi feszültséget. Washington (egyébként helyes) döntése, miszerint – nagykövetségét áthelyezi Jeruzsálembe csak tovább borzolja a hangulatot, főleg, hogy a példát más országok, közöttük Románia, Magyarország és Csehország is követni akarja; a félőrült Kim Dzsong-un Észak-Koreája egyenesen nukleáris hatalomnak tekinti magát, veszélyesen provokálva a fél világot…

És akkor ott van még az ukrajnai helyzet, a mindinkább Moszkvához húzó Moldovai Köztársaság (Románia könnyen ismét határossá válhat Oroszországgal), Kína nagyhatalmi törekvései, a feltörekvő gazdaságok „élettér-követelései”…

Amerikai katonai körökből egyébként már elhangzottak figyelmeztetések a küszöbön álló háború veszélyére, és csak szurkolhatunk annak, hogy a katonai szakértők tévedtek.

Aminthogy magam is nagyon örülnék annak, ha károgó varjúnak bizonyulnék, és próféciáim messze nem válnának be.

Hát ebben a reményben kívánok békés, boldog, gazdag és örömteljes új évet mindenkinek!

Kustán Magyari Attila: A híráradások évei

2017-ben különös hangsúly került az orosz propagandára, az összeesküvés-elméletek, kamuhírek szisztematikus, államilag támogatott terjesztésére és a vak, profitorientált techóriások felelősségére. Miután bebizonyosodott, hogy az orosz hatalom befolyásolta az amerikai választásokat, a brexit népszavazást és különböző európai államok választásaiba is – több-kevesebb sikerrel – beleavatkozott, a politikai hatalom nyomást gyakorolt a közösségi oldalakra.

2018-at ezért erősen meg fogja határozni az, hogy a Facebook, a Twitter, a Google milyen eszközökkel veszi fel a harcot mindezzel, mennyit hajlandóak vagy kénytelenek feladni a szabadságukból (ezzel visszaadva a felhasználók szabadságát is), és mindennek milyen hatása lesz. Bár a kérdés jóval árnyaltabb, mint az egyértelműen gonosznak beállított orosz hatalom és a jóságos nyugat harca a közvélemény fölött, az egészen biztos, hogy egyetlen hétköznapi embernek sem érdeke, hogy tévhitekkel árasszák el. A kérdés az, hogy mit tehetnek a hitelüket vesztett politikai aktorok és intézmények, amikor előlük menekülve egy másik kuruzsló befolyása alá kerülnek tömegek. A megoldást talán nem a techóriások állami vezérlése és nem is a saját profitorientált, titokban tartott algoritmusokkal operáló működésük folytatása adja, hanem ezen működési elvek nyitottá tétele és a lehetőség megoldása, hogy a felhasználók saját maguk irányíthassák azt, ami annyira fontos manapság: a saját meggyőződéseikre ható híráradatot.

Ambrus Attila: A holnap tegnapja

A jövőt a jelenből lehet a legnagyobb valószínűséggel megjósolni. No meg természetesen a múltból. A régmúlt egyik – és egyre inkább hihető – felismerése, hogy a forradalmakat, melyet megharcoltak az apák, eltékozolják a fiaik, hogy az unokák ismét sötétségben, szolgaságban éljenek.

Sokan a történelem vargabetűjének tartották a kommunizmus négy és fél évszázadát Romániában, akik azonban az utóbbi hónapok történéseit elemzik arra a nyugtalanító következtetésre juthatnak, hogy a kommunizmust követő lassan már három évtized – az olyan amilyen, talán eredeti, de mégis demokráciájával – is (igaz ellenkező irányú) ám vargabetű maga is.

Az elmúlt évek tévedései vagy szándékos árulásai egyre inkább kiütköznek. A komoly sajtót elsorvasztó médiamanipulációtól megvezetett, a XIX. század végi, így a jelenben egyáltalán nem hatékony oktatási módszerekkel elbutított tömegeket elvakítja a közösségi média gonosz varázsa: egyre többen vannak, akik semmit sem értenek, de mindent holtbiztosan tudnak. Boldogan támogatják a szabadságukat korlátozó intézkedéseket, ujjonganak, ha a Hatalom kivégzi egy két emberét látványos karaktergyilkossággal, eközben nem is törődnek azzal, hogy ugyanaz a Hatalom minden gazdasági ésszerűség ellenében cselekszik.

Iskoláink a Nyugat rabszolgáit termelik ki, miközben idehaza a Dorelek – a kétbalkezes kavicskorszaki szakik – szerelik szét az országot. Mivel a butaság jó diszperziós erő, egyre nagyobb sebességgel távolodunk Európa gazdag régióitól, nem véletlen, hogy a magukat sok esetben menekülteknek álcázó gazdasági migránsok sírába erednek, amikor kiderül, hogy hozzánk tévedtek. Kiábrándultságunkra, amely a legegyszerűbb válasz a tehetetlenségünkre, a legkézenfekvőbb válasz a nacionalizmus. A többség szerre utasította el a kisebbség kéréseit, a velünk szövetséges kormánykoalíció pedig csak arra várt, hogy a liberális báránybőrbe bújt ellenzék vakkantson egyet ellenünk, s máris kezeit széttárva alkalmazta a mindent vissza elvét.

Mi magunk se bíztunk abban, hogy lehetne másként 2018, s már az idén megidéztük a centenáriumi magyarellenesség szellemét. Amely meg is jelent.

Szóval nem várhatunk arra, hogy 2018-ban közösségünk sokkal gazdagabb, toleránsabb, okosabb világban élhet, mint 2017-ben. Ki mint vet, úgy arat. Ám tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy a jövő év a fordulat éve legyen. Legalábbis rajtunk ne múljon.

Elgondolkoztató, értelmes vitára ösztönző írásokat és értő olvasókat kívánok az új évre. No, meg bort, búzát, békességet!