Napok óta azon töröm a fejem, hogy miért lett akkora botrány az igazságügyi törvények módosításából. A jogszabályok tartalma ugyanis távolról sem indokolja azt a világvégeérzést, ami a jobboldali pártok támogatóinak megszólalásait áthatja.

A három jogszabálynak és kezdeményezőiknek felrótt legfontosabb tételt illetően, miszerint politikai befolyás alá kerülne az igazságszolgáltatás, a szöveg nem kínál kapaszkodót. Az egyetlen konkrét érv, amit több bíráló említ (például itt), tárgyi tévedésen alapul: a felettes ügyész nem EZENTÚL bírálhatja felül a beosztottja döntéseit, hiszen JELENLEG is megteheti a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 304. szakasza értelmében. Az előírás a törvénykönyv 2010-es elfogadása óta hatályban van, tehát legfeljebb az akkori hatalom szándékairól árulkodhat. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi hatalom nem tudja leváltani a hivatalban lévő ügyészségi vezetőket, hogy a saját embereit ültesse a helyükbe, akik aztán belenyúlnának a kormánypárti politikusokat terhelő dossziékba.

A felháborodást azért is furcsállom, mert igazából azután öltött jelentősebb méreteket, hogy az egyetlen valóban problémás rendelkezést törölték a Tudorel Toader igazságügyi miniszter által készített csomagból: eszerint a fegyelmi ügyekben eljáró Igazságügyi Felügyelet a szaktárca fennhatósága alá került volna, és annak révén a kormány valóban nyomást gyakorolhatott volna ügyészekre, bírákra. Miután ezt törölték, érdekes módon azután kezdték el nagyon félteni az igazságszolgáltatás függetlenségét, elsősorban a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és a párthoz köthető szervezetek képviselői.

A mozgósítás ráadásul még azelőtt kezdődött, november végén, hogy a parlamentben nagyobb sebességre kapcsolt volna az igazságügyi tervezetek megvitatásával megbízott Iordache-bizottság. Tehát amikor még a sietség sem adhatott okot gyanúra, mivelhogy senki nem sietett.

Mi történt amúgy november végén? Megjelent például a CURS felmérése, amely többek között azt mutatta, hogy egy évvel a parlamentbe jutást követően az USR támogatottsága megfeleződött, és a bejutási küszöb szintjére esett vissza. A felmérés többi adatát is figyelembe véve feltételezhető, hogy a Nemzeti Liberális Párttól (PNL) 2016 végén az USR-hez átpártolt szavazók egy része mostanra visszatért a liberálisokhoz. A küzdelem tehát, amelynek szemtanúi vagyunk ezekben a napokban, csak színleg folyik a PSD ellen: testvérháború dúl az USR és a PNL között a jobboldali szavazatokért, az igazságszolgáltatás ürügyén.

Félreértés ne essék, egy szóval sem állítom, hogy a vitatott törvények nem fontosak, és a módosításukra nem kell odafigyelni, viszont a javaslatok messze nem indokolják a velük kapcsolatos reakciókat. Amelyeket egyébként a legtöbb jobboldali választó is túlzónak találhat, aligha véletlen, hogy az utcai megmozdulásokon a részvétel messze elmaradt az év eleji tüntetésektől.

Az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben a rendszerváltás óta nem tüntetett annyi ember a kormány ellen, mint idén, a két koalíciós párt együttes támogatottsága 52 százalékos, vagyis kicsivel még nőtt is az egy éve megnyert választások óta. E tekintetben Románia máris lemásolta Magyarországot, ahol a demokrácia lebontásával vádolt Fidesz nemhogy nem veszített a népszerűségéből, hanem ellenkezőleg, már a választójogú polgárok 51 százaléka, a biztos pártszavazók kétharmada támogatja.

Ide kívánkozik egy zárójel. A Fidesz és a PSD-ALDE kormányzása számos tekintetben hasonlít, de van egy lényeges különbség is. A román jobboldal téved, amikor azt hiszi, hogy a PSD szavazói szeretik a korrupt politikusokat. Nem szeretik, csak a szemükben Dragnea nem korrupt, hanem áldozat, akit azért ítéltek el, mert le akarta váltani Băsescut. Románia éppen abban különbözik Magyarországtól (és Lengyelországtól), hogy a kormánypárt(ok) szavazótábora nem támogatja a korrupciót. Már a fogalom is mást fed nálunk.

„Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” – foglalta össze a Fidesz szellemi háttérműhelyének számító Századvég vezetője, Lánczi András. Vagyis hiába ordít az ellenzék (vagy siránkozik a hatalom szerint), amikor a kormány egyre több közbeszerzést, földet, trafikot, egyebet oszt ki a holdudvarának, mert mindezt a Fidesz támogatói a magyar vállalkozói réteg erősítésére tett lépésként fogják fel, és nemhogy el nem ítélik, hanem egyenesen díjazzák. Hasonló diskurzussal a PSD is próbálkozott – tételesen azzal, hogy a felfokozott korrupcióellenes harc a román vállalkozói réteg meggyengítéséhez vezet –, azonban nem volt rá túlzott fogadókészség. Van viszont egy másik népszerűségforrás, amely a PSD-nek is beválhat: miközben egyértelműen Európai Unió-párti, a választótábor a párt mögötti összezárással reagál a brüsszeli bürokraták támadásként felfogott lépéseire.

Az a tény, hogy a PSD nem veszítette el választótábora jelentős részét, elsősorban az ellenzék rossz stratégiájának tudható be. Hiba volt az év elején a hírhedt 13-as rendelet alkotmányosságát firtatni, amikor a jogszabály alapvetően politikai és erkölcsi szempontból volt helytelen. Elutasító válaszával a taláros testület gyakorlatilag megerősítette a koalíció pozícióját.

Ha az alkotmánybíróság ezúttal is megalapozatlannak találja az ellenzéki óvást – vagy legfeljebb az eljárásbeli kifogásokat fogadja el, ami nagyon valószínű –, az ismét a PSD-ALDE malmára hajtja majd a vizet. Ugyanez érvényes a Velencei Bizottságra és az Európai Bizottságra is. Egy esetleges „langyos” válasz esetén hogyan reagálnak majd azok, akik most őszintén hiszik, hogy az igazságügyi törvények miatt vége volna a demokráciának? Persze, az ellenzéknek elvileg az összes rendelkezésre álló eszközt be kell vetnie, de nem ártana számolnia azzal, hogy a túlzások visszaüthetnek.