Az 1989-es, Nagy Decemberi Szocialista Forradalmat követően egyetlen szavazást sem hagytam ki¸ pedig a szavazási eredmények meglehetősen kiábrándítóan alakultak, elvették bizony a véleménynyilvánítástól azok kedvét, akik nem a volt kommunista párt második vonalbeli politikusainak szurkoltak.

Ennek ellenére, nemcsak állampolgár jogomnak, de kötelességemnek is tekintettem, hogy minden alkalommal az urnák elé járuljak. És ettől nem csak az időjárás szeszélyei nem tántorítottak el, de az a szomorú tény sem, hogy csaknem minden alkalommal a nagyobbik rossz és a kisebbik rosszacska között kellett választanom.

Politikusaink ugyanis nem kényeztettek el minket, és minden alkalommal ugyanezt a két „politikai fogást” szolgálták fel, mindössze két kivétellel. Az egyik a 2000. évi elnökválasztás volt, amikor nem a kisebbik és a nagyobbik rossz, hanem a nagyon rossz és a még annál is rosszabb (Ion Iliescu és Corneliu Vadim Tudor) között választhattunk. A másikra pedig az 1996. évi parlamenti választás alkalmával került sor, amikor végre a rossz és (hitünk szerint) a jó, vagyis a szociáldemokraták, illetve a Demokratikus Konvenció szerepelt a politikai menün.

Az első alkalom nem is okozott csalódást: Ion Iliescu „hozta” amire számíthattunk tőle. Másodjára viszont azt hittem, hogy a Demokratikus Konvencióra voksolva a jóra szavaztam – hát ez nem egészen így történt. A jobboldal győzelme nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Emil Constantinescu államfőt legyőzte a rendszer (akkoriban még nem beszéltek „párhuzamos államról”), ezt ő maga ismerte be. Victor Ciorbea pedig már akkor, kormányfőként is bebizonyította, amit most népügyvédként folyamatosan, hogy nincs semmilyen politikai érzéke, a pénzért, hatalomért mindenre képes; a tetőtől talpig népviseletbe öltözött Parasztpárt pedig kiírta magát a politikai életből.

Huszonhét évnyi „eredeti román demokrácia” tapasztalatából kiindulva most már fel kell tennem magamnak a kérdést: vajon a „kisebbik rossz” lenne a jó megoldás? Megéri-e arra a pártra szavazni, amely szintén lop – csak valamivel kevesebbet? Amely demokráciáról beszél, de a voltaképpen a diktatúrán munkálkodik? Amely szavakban nyugatbarát, de közben fittyet hány szövetségeseire? Amely, ha szavakban nem is, de gyakorlatilag ugyanazt teszi, mint a „nagyobbik rossz”, amelyet ráadásul a kisebbik rosszal összehasonlítva még becsületesnek is mondhatunk, hiszen legalább őszintén megmondja, hogy mit akar.

Csaknem harminc év megszületett bennem a felismerés: hatalomra kerülve a kisebbik rosszból is nagyobbik rossz lesz.

Így aztán úgy gondolom, hogy a legközelebbi választás alkalmával, amikor feltehetőleg ismét a kisebbik és a nagyobbik rossz között kell választanom, nem érem be a kisebbik rossz győzelmével.

Ünnepélyesen megfogadom, hogy nem szavazok olyan pártra, államfő-jelöltre, politikusra, aki csak politikai ellenfeleit tekinti korruptnak, eközben pedig védi saját korruptjait. Nem szavazok olyan politikusokra, akik szerint a nemzeti kisebbségek – főleg a magyar közösség – helyzete teljes mértékben megoldott, Románia pedig követendő példaként szolgál más államok (elsősorban nyilván Magyarország) számára. Ne számítsanak rám a nemzetállam hívei sem (még akkor sem, ha ezzel újabban Magyarország is egyetért). Ne reménykedjenek voksomban olyan politikai erők sem, amelyek a zsidók, cigányok, muzulmánok, szexuális kisebbségek, netán baptista fogorvosok elleni gyűlöletbeszéddel akarnak szavazatokat szerezni. Nem adom a szavazatomat olyan pártokra, politikusokra, akik szerint keletről jön a fény, továbbá olyanokra, akik a demokratikus államrend, a jogállam romániai megvalósítását kívánó Brüsszelt, Washingtont az ország belügyeibe való beavatkozással vádolják (tényleg, mikor szabadulunk már meg a ceaușescui mondattól?!).

Ja, hogy ilyen párt nem létezik Romániában? Hát akkor – mély sajnálkozással – kijelentem: első alkalommal otthon maradok.

És nem, nem én leszek az „éretlen választó”, hanem a romániai politikai elit bukott el a politikai baccalaureatuson.

Fotó: bucurestifm.ro