Évtizedek óta uralkodik fölöttünk a disztópia, és úgy tűnik, még sokáig velünk marad. Ezt jól bizonyítja olyan művek népszerűsége, mint az 1984, a Szép új világ, Az éhezők viadala vagy Az útvesztő, és persze a hamarosan folytatódó A szolgálólány meséje.

Úgy tűnik, korunk fő jellemzői a teljes elidegenedés és kilátástalanság – az erre adott válaszunk pedig a disztópia. Ez a szökési kísérlet meglehetősen beszédes. Mintha teljesen kiszorultak volna az utópiák, a 68-as diáklázadások szereplői a szélsőközép nyakkendős politikai szereplőivé váltak, és már legfennebb reformokban hisznek. Mi magunk sem merünk elképzelni pozitív forgatókönyveket.

A kérdés igazából az, hogy egy szabad társadalom unatkozó gyermekei vagyunk, akik szabadidejükben eljátszanak a gondolattal, hogy milyen lehetett a régmúltban, vagy inkább saját társadalmi problémáink oldjuk fel a virtualitásban?

Renata Salecl filozófus, szociológus szerint a mindennapjainkban a döntési helyzetek szorongást váltanak ki, a kockázatokhoz, veszteségekhez, kiszámíthatatlansághoz kötjük őket. Amikor szabadságunkban áll dönteni, rögtön megjelenik a boldogtalanság is: ha valami mellett elköteleztük magunkat, nincs visszaút, minden más lehetőséget kizártunk – mi magunk.

Ezzel szemben egy disztópia felkínálja számunkra a determinizmus kényelmét, az istenre vagy más transzcendentális erőre hivatkozás könnyedségét. Ha nekünk nincs dolgunk saját életünkkel, ha nem kell kitaposnunk saját útjainkat, csak végigmennünk az előre legyártottakon, akkor nagyobb a biztonságérzetünk. Az alternatívák elveszítéséről így nem mi magunk döntünk, hanem egy felső hatalom.

Ez azonban nem egy szabad világ úgy, ahogyan korábban megálmodtuk. Miközben egyetértek Salecl meglátásaival – a szabad döntés éppúgy előnyös, mint hátrányos –, azt gondolom, hogy ezen felülkerekedhetünk. A modern társadalom alárendelése a piaci logikának megteremtette azt az elidegenedett és elszigetelt embert, aki többé nem is mer közösségben gondolkodni.

A disztópiák sem teremtik meg a lehetőséget a közösségre, csak a tömegre, mert bár látható ellenséget (az elnyomó hatalmat) helyeznek elénk, akivel szemben védekezni, szervezkedni, harcolni lehet, leginkább a tudatos elnémulás marad – végigjárni azon az úton, amelyet kiépítettek számunkra. A főszereplők ugyan próbálkoznak, de gyakran elbuknak, mert magányos farkasként vagy a gyengén szerveződő ellenállások miatt nincs más lehetőségük.

Ez azonban a reakciós forgatókönyv, amely inkább akarja, hogy beletörődjünk a sorsunkba, mintsem lázadjunk ellene, és közösség-felfogása is homogén, akarat nélküli, „helyükön lévő” egyének összességét jelenti. Albert O. Hirschman A reakció retorikája könyvében három olyan konzervatív érvrendszert villant fel, amelyeket érdemes talán a jelen viszonyok tükrében is vizsgálni. Az egyik ilyen az „elfajulás, eltorzulás” tézise, amely szerint nem érdemes változtatni, mert minden a visszájára fordul, a másik a „hiábavalóságé”, amely szerint a változások nem lehetnek mélyrehatóak, a harmadik tézis a „veszélyeztetés”, amely értelmében egy korábbi reform eredményeit nem szabad megváltoztatni.

Mindhárom érvvel rendszeresen találkozunk a közéleti vitákban, és a disztópiák is ezt üzenik. A rossz társadalmi viszonyokat vagy nem lehet, vagy nem szabad gyökeresen megváltoztatni, különböző okokból, mert a jelen hatalmi struktúra, ha nem is tökéletes, de nem meghaladható. Az utópiák – üzeni a hatalom és a disztopikus művek egész sora – veszélyesek. Veszélyük éppen a harmadik útban rejlik: az elszigetelt ember és az irányítható tömeg mellé a tudatos, saját sorsát kezébe vevő közösséget hirdetik meg, a jobb társadalom elképzelhetőségét.

A disztópiákat azonban nem szabad elvetnünk. Saját társadalmunk torz tükörképei, olyan allegóriák, amelyeken keresztül saját helyzetünkre is ráláthatunk. Éppen ezért kell továbblépni most. Míg a kultúrafogyasztók a disztópiákat csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy továbbgondolják.

Fotó: Facebook/Handmaid's Tale