Érdekes elemzést olvastam a héten arról, hogy az Európai Unióhoz 2004 után csatlakozott 11 országban a 2008-as válság kitörésével egy időben gyakorlatilag leállt a bérek felzárkózása. Mi több, hat országban –  köztük Magyarországon és Romániában – a bérszint még csökkent is. Az elemzés felsorolja a bérszakadék következményeit is: keleten aláássa a gazdaság fejlődését – a munkaerő elvándorlása (agyelszívás) révén –, nyugaton pedig – a keletről érkezett munkások kizsákmányolásával – magát a bérszintet.

A munkaerő elvándorlása igazán nem újdonság, csakhogy miközben korábban enyhítette a szocialista ipar leépülése nyomán egekbe szökött munkanélküliséget, néhány éve a mérleg átbillent – a közvélemény számára észrevétlenül. Ez utóbbi körülmény lehet egyébként az oka, hogy a politikusok és véleményformálók elsöprő többsége, románok és magyarok egyaránt, csak a probléma egyik felét látják – azt, hogy munkaerőhiány van –, és diskurzusukkal, döntéseikkel tovább rontanak a helyzeten.

A legradikálisabb „természetesen” a liberálisok álláspontja. Úgy látják, a román vállalkozások fejlődésének akadálya – a „tolvaj” szociáldemokrata kormány mellett – a jó erőben lévő, de dolgozni nem akarók milliói. Őket, akár jogi eszközökkel is, kényszeríteni kell, hogy dolgozzanak.

Az úgynevezett eltartottak számáról mindig is legendák keringtek, holott a hivatalos, az interneten bárki által nyomon követhető statisztikák szerint körülbelül negyedmillió család él segélyből. Már amennyire meg lehet élni havi 250 lejből, ennyire rúg ugyanis átlagosan az állam által fizetett minimáljövedelem (venit minim garantat), amire az jogosult, akinek semmilyen más jövedelme nincs.

Könnyű elintézni őket azzal, hogy nem akarnak a dolgozni, de a valóság mindig összetettebb, mint ahogy azt a neoliberális (vö. neokonzervatív) gazdaságpolitika hívei elképzelik. Lehetne sorolni, hogy a nem akaráson kívül hányféle oka lehet a „munkakészség” hiányának – betegség, képzetlenség, a munkahely távolsága az otthontól stb. –, viszont fontos kiemelni, hogy az Európai Unió országai közül Románia költ a legkevesebbet szociális juttatásokra. Eszerint tehát inkább Európa legserényebb nemzete lennénk...

A szomorú valóság az, hogy Romániában azért nincs rendelkezésre álló munkaerő, mert emberből is egyre kevesebb van. A kivándorlás 2008 után csak felgyorsult, fittyet hányva a szakértői jóslatoknak, miszerint a kelet-közép-európai vendégmunkások lesznek az elsők, akik a válság sújtotta nyugati államokban munka nélkül maradnak, tehát kénytelenek lesznek hazatérni. Nem így történt: nemcsak a már elmentek nem tértek haza, de újabb tömegek csatlakoztak hozzájuk. Csak tavaly negyedmillió román állampolgár telepedett ki.

A romániai elit hosszú ideig – hosszú távú fejlesztési stratégia helyett – az olcsó munkaerőre támaszkodva próbált befektetőket vonzani az országba. Ez egy ideig működött is, amíg egyfelől a cégek rá nem jöttek, hogy van Romániánál olcsóbb hely is, másfelől a „munkaerő” rá nem döbbent, hogy ha a francia, német vagy brit cégnek az illető országban dolgozik, a többszörösét keresheti, mint idehaza. Egyáltalán nem mellesleg nem kell éhen halnia, miközben sokszor napi 10-12 órát gürcöl.

Némi kárörömmel azt is mondhatnánk, hogy „a fagyi visszanyalt”: az emberek nem várták meg, amíg elér hozzájuk a nyugati bérszínvonal, hanem elmentek érte, nem egyszer ugyanazokhoz a cégekhez, amelyek most hiába keresnek munkást Romániában. Csakhogy azt is látnunk kell, hogy milyen pusztító hatásai vannak a munkaerő kivándorlásának a hátrahagyott társadalmakra.

A Román Akadémia demográfiai intézete nemrégiben felhívta a figyelmet, hogy a román nők körében korántsem annyira alacsony a szülési ráta, mint hinnénk; a gond az, hogy jelentős hányaduk külföldön szül. Emiatt idehaza a természetes szaporulat további csökkenésére számíthatunk, következésképp még tovább zsugorodik a munkaerőpiac, és csökken a szociális eltartó rendszerek életképessége.

Sokan régóta jósolják a nyugdíjrendszer összeomlását, de nincs igazuk, mert a nyugdíjrendszer gyakorlatilag már összeomlott, amennyiben nem tudja biztosítani idős emberek millióinak a megélhetéshez szükséges minimális jövedelemszintet. A legszükségesebbeket tartalmazó fogyasztói kosár értéke megközelíti a 400 eurót, miközben az átlagnyugdíj ennek mindössze a fele. Ráadásul a járulékbefizetésekből csupán a nyugdíjak mintegy kétharmadát tudják kifizetni, a többit az állami költségvetésből pótolják hozzá, évről évre növekvő arányban.

Egyelőre a vállalkozók és a gazdasági elemzők nem tudnak elszakadni attól a mantrától, hogy a bérek csakis a termelékenységgel párhuzamosan, azzal legfeljebb megegyező arányban növelhetők, ellenkező esetben összeomlik a világ. (Láthattuk-hallhattuk, milyen kommentárok övezték a minimálbér emelésével kapcsolatos kormányzati intézkedéseket/terveket.)

Tévedés ne essék, Nyugaton nem csak azért nagyobbak a fizetések, mert a gazdaság fejlettebb, hanem mert a társadalom igazságosabb. Az Eurostat adatai ezt nagyon jól mutatják: miközben Romániában a bruttó nemzeti össztermék alig több mint negyedét költik fizetésekre, addig ez az arány a fejlett nyugati országokban az 50 százalékot is megközelíti. Ennyi jut az alkalmazottaknak a cégek által előállított hozzáadott értékből. Nálunk a bérek és a GDP aránya az 1995 és 2015 között eltelt húsz évben nemhogy nőtt volna, hanem közel 3 százalékponttal csökkent. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a termelékenység javulása ebben az időszakban meghaladta a bérek növekedési ütemét. Ideje lenne „lemezt cserélni”, amíg még van kinek fizetést emelni. Az alternatíva a munkaerőimport, de kérdés, hogy felkészült-e a romániai társadalom – és benne mi, magyarok –, hogy „migránsokat” lásson a városaink utcáin. Azazhogy ez nem is kérdés.