Bíró Béla: Lee tábornok és a melting pot

Nincs nap, hogy a német sajtóban ne jelenne meg több Trumpot vagy szavazóit bíráló szöveg. Elismerő vagy akár toleráns hang nem is akad. A dolog azért is meghökkentő, mert Németország közismerten Európa leginkább amerikanizált állama. A német állam mindenben hűségesen követte példaképét. Angela Merkel Willkommenskulturja is az amerikai minta követésének szerves következménye. Az Amerikai Egyesült Államoknak, mint a Nyugat tipikusan befogadó államának népessége ugyanis teljes egészében bevándoroltakból verbuválódott. Az európai eredetű bevándorlók: angolok, írek, németek, olaszok, kelet-európaiak, majd a latinók (mexikóiak, kubaiak, dél-amerikaiak) és az ázsiaiak mellett az amerikai államnak végül még a néger rabszolgák millióit is sikerült integrálnia. Az amerikai olvasztótégely csodálatosan működött.

A jelek szerint egészen mostanáig.

Az amerikai nyilvánosság ugyanis hosszú évek óta jól érzékelhetően radikalizálódik. Az amerikai és a nyugat-európai sajtó (főként a német) hajlik arra, hogy Amerika radikalizálódását (melyen főként a jobboldali radikalizmust szokás érteni) Trump számlájára írja. Ennek a törekvésnek a megalapozottsága iránt azonban komoly kétségeink lehetnek.

A napokban a virginiai Charlottesville-ben szélsőjobboldaliak, neonáci szervezetek, rasszista skinhead-csoportok, sőt Klu-Klux-Klan szekciók tagjai „Jobboldali egység” jelszóval szerveztek tiltakozó tüntetést a városi tanács döntése ellen. A városi tanács kulturális bizottságának tagjai három-kettő arányban úgy határoztak, hogy a város főteréről eltávolítják Robert E. Lee egykori szövetségi tábornok, az amerikai polgárháború „hősének” szobrát. Az ellentüntetőkkel együtt mintegy hatezren gyűltek össze. S a két tábor rögvest egymásnak is esett. Gyanús körülmények közt az egyik rendőrségi helikopter is lezuhant, s egy autós fiatalember az ellentüntetők tömegébe hajtott. Egy nő meghalt, számosan megsebesültek. Virginia állam kormányzója szükségállapotot rendelt el.

Lee szobrát a polgárháború után csaknem fél évszázaddal, a múlt század elején emelték. A város mai afroamerikai polgármestere szerint azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a fehérek feketék fölötti uralmát a közösségi szimbólumok szintjén is megerősítsék. A szobornak helyt adó, Lee tábornokról elnevezett parkot is az Emancipáció névre keresztelték át.

A szobrot a város szülöttje, az ismert emberbarát, a vagyonos Paul Goodlow McIntri adományozta parkostól együtt a városnak. De az ő adománya volt a városi könyvtár is, s az afróamerikaiakról sem feledkezett meg, nekik is ajándékozott egy parkot, ahol összejöhettek. Nevét a Kereskedelmi Iskola és egy amfiteátrum is viseli.

Az – egyébként egy jeles művész által készített – bronzszobor még 1997-ben is felkerült a történeti emlékek nemzeti lajstromára. Ráadásul Virginia állam törvényei nem is teszik lehetővé műemlékek eltávolítását vagy áttelepítését. Egy áttelepítés egyébként is mintegy hétszázezer dollárjába kerülne a városnak.

Természetes volt tehát, hogy a vélemények megoszlanak. Az a gyűlöletteli hangulat, melyet a tüntetések kiváltottak, egy demokratikus társadalomban egyáltalán nem volna természetes. A történések a magyarországi szoborvitákra emlékeztetnek. A szemben álló felek képtelenek elviselni egymás véleményét, érzelmeit, történeti emlékezetét. Magyarán: képtelenek a történelem tényeit tárgyilagosan elfogadni.

Ami egyértelműen arra utal, hogy az a bizonyos melting pot, mely az amerikai szociológia bevett elméletei szerint a különböző kulturális közösségekből, az eltérő körülmények közt Amerikába került embercsoportokból egyénenként az amerikai állampolgári nemzetbe integrálódott angol nyelvű és angol–amerikai kultúrájú állampolgárokat kreál, mintha egyre kevésbé működne. Sőt, mintha a közel két és fél évszázados asszimilációt valamiféle disszimiláció követné. Az amerikai társadalom különböző csoportjai – akárcsak Magyarországon – eltérő történelmi emlékezetre, eltérő „nemzeti” szimbólumokra esküsznek, sőt nyelvi preferenciáik sem egyértelműek többé. A latinók egyre inkább ragaszkodnak saját nyelvükhöz, ahogyan a többi származási csoport tagjai is mindinkább felfedezik egykori kulturális közösségeikhez fűződő kötődéseiket.

A Charlottesville-i zavargásokat az amerikai sajtó és politikai elit képviselői Trump számlájára írják. Szenátorok és elit értelmiségiek tiltakoznak. Annak ellenére is, hogy Trump sietett elhatárolódni a történésektől, és mindkét oldal szélsőségeseit elítélte.

A hipotézis azonban nem csak ezért látszik megalapozatlannak. Nem, de legalábbis nem pusztán Trump az, aki az intolerancia előtt megnyitotta az utat. Éppen megfordítva. Trump maga is annak az intoleranciának a „gyümölcse”, mely az amerikai társadalmat jóval az ő politikába való belépése előtt szinte már szegregálta. Reymer Klüver és Christian Wernicke, a német Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítói Amerikas letze Chance Warum die Welmacht neu erfinden muss? (Amerika utolsó esélye, azaz miért kell a világhatalomnak újragondolnia önmagát) című könyvükben már több mint egy évtizeddel korábban bemutatták azokat a drámai választóvonalakat, melyek mentén az amerikai társadalom két, szinte már ellentétes „nemzeti tudattal” rendelkező táborra esett szét. Obama két ciklusra kiterjedt uralma a helyzeten nemhogy változtatni nem volt képes, de Trump választási sikeréből ítélve a helyzetet csak súlyosbította.

Ezt a tényt világosan jelzi, hogy a demokrata tábor és az értelmiségi elit képtelen Trump választási sikerét megemészteni. Hatalomra jutása óta mindent megtesznek azért, hogy elnökségét zátonyra futtassák. Ami persze nem is látszik túl nehéznek, hiszen Trump alkalmatlan a világ legnagyobb katonai és gazdasági hatalmának kormányzására. Zavaros fejű, intoleráns, egocentrikus személyiség.

Nyilvánvaló azonban, hogy az Amerikai Egyesült Államokat nem ő tette (a Klüver-Wernicke kötet megfogalmazásában) Amerikai Ellenséges Államokká. (A németben a Vereinigten-Verfeindeten szójáték jóval ütősebb, mint a magyar ellentétpár.)

Az ok természetesen a kisebbségi problematikák kezelésére való képtelenség. A francia állameszme megfontolatlan átvétele.

A demokraták azzal próbálják Trumpot megbuktatni, hogy választási győzelmét Oroszországhoz fűződő kapcsolatainak, s végső soron az orosz hackerek aknamunkájának számlájára próbálják írni. Pedig egy újabb keletű, szigorúan tudományos vizsgálat azt mutatta ki, hogy Trump választási győzelmét a „soviniszta beállítottságú és egyben német származású” (sic!) szavazóknak köszönhette. Annak a közép-nyugati, nagyobbrészt fehér társadalomnak, melynek évtizedek viszonylagos jóléte után a létbizonytalanság is mindennapi élményévé vált. Az interneten kering egy videofelvétel, melyen a riporter a Trump-szavazóknak – Európában közismert – Hitler-idézeteket olvas föl, és megkéri őket, mondjanak róluk véleményt. Az idézeteket minden megkérdezett Trumpnak tulajdonítja és pozitívan értékeli. Ahogy feltehetően magának Trumpnak sincs tudomása róla, hogy Hitler nyelvét beszéli.

Magyarán: csekély a valószínűsége annak, hogy a mai amerikai intolerancia- és gyűlölködéshullámot Trump generálta, jóval valószínűbb, hogy magát Trumpot teremtette meg az az intolerancia- és gyűlölethullám, melyet a melting pot mind nyilvánvalóbb kudarca nyomán a kisebbségi kérdések adekvát kezelésére alkalmas stratégiák akut hiánya generált.

Az államokat és magát a globalizált világot lehetetlenség anélkül élhetővé tenni, hogy a tisztességes, demokratikus együttélés mindenki számára elfogadható normarendszerének legalább a minimumát ki ne alakítanók.

Ha az emberi jogok kultusza valóban lehet valami hasznunkra, az éppen annak felismerése lehetne, hogy az ember ember általi megalázása, azaz a népcsoportok, népek, államok közti negatív diszkrimináció a mai ember számára elviselhetetlen.

Valóban itt lenne az ideje, hogy mi, egyének és közösségek megtanuljuk elviselni egymást.

Kimaradt?