Olvasom, hogy egy floridai szenátortól elvált a felesége, mert a férj nem osztotta Donald Trump iránti imádatát, és emiatt „egyre elszigeteltebbnek érezte magát a házasságában.” A házastársak társadalmi pozíciója miatt (a volt feleség egy médiavállalat ügyvezető alelnöke) a döntésről közlemény is született, amely a végkifejletet „Trump-válásként” emlegeti.

Természetesen extrém esetről van szó, túlzás volna ennek alapján arra következtetni, hogy az amerikai konyhákban pártpolitikát szervíroznak a reggeli briós mellé. Viszont annyit mindenképpen jelez, hogy meddig mehetnek el a politikai viták egymáshoz elvileg közel álló emberek között is: nagyon messze. Pár éven belül a Trump-válás jó eséllyel önálló szócikként bevonul az enciklopédiákba, a családok politikai nézetkülönbségek miatt bekövetkező felbomlásának leírójaként.

S ha már válással kezdtem, lépjünk vissza egy lépcsőfokot. Évekkel ezelőtt részt vettem egy magyarországi esküvőn, és megdöbbenéssel konstatáltam, hogy az egyébként nem túl széleskörű rendezvényen a tettlegesség határát súroló szóváltás alakult ki a politikáról. Apa a fiát, testvér a testvérét komunistázta, szadeszosozta, fasisztázta – számomra, akkor – vérfagyasztó hangulatban. Amikor az első sokkon túltettem magam, némi büszkeséggel állapítottam meg, hogy ilyesmi minálunk nem fordulhatna elő.

Csakhogy ez is a múlté. Megverni még nem akartak – vagy nem tudok róla –, de az ellenvéleménynek mifelénk is egyre kevesebb becsülete van. Az újságcikkeket és az internetes kommentárokat olvasva egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a politikai elfogódottságnak nemcsak fokozatai vannak, mint fentebb láthattuk, hanem egyfajta divatja is. Hogy egyre többen bizonyos fokú büszkeséggel vállalják: márpedig ők csakis azt az újságot olvassák, azt az egy tévét nézik. Hol van az már, hogy a széleskörű tájékozottság trendi? Egyáltalán emlékszünk még rá, hogy mit jelent?

A szerkesztőségbe gyakran betelefonálnak, és kérik, hogy a tájékoztatásunk legyen sokoldalú – ami az értelmezésük szerint nem többfajta véleményt jelent, hanem kevesebbet: hívjunk más elemzőket, és ne szólaljon meg ez vagy az a politikus, jegyzetíró. Az egyik betelefonáló többször figyelmeztetett: nem jó, ha többféle vélemény hangzik el, mert összezavarja az embereket. Az üzenet – bár a sorok között fogalmazódik meg – egyértelmű: plurális médiára nemhogy szükség nincsen, de egyenesen káros, meg kell szüntetni.

Történik mindez egy képzeletbeli vagy valós többség nevében – tulajdonképpen mindegy is. Mert akiket zavar az ellenvélemény, azok megfeledkeznek arról, hogy nem azzal a felfogással születtek, amelyet most a magukénak vallanak, a mostani véleményüket is „vették” valahonnan. Hogy nagyon nehezen lehetnének a Fidesz, az MSZP vagy akármilyen mást párt rajongói, ha nem találkoztak volna ezeknek a pártoknak a nevével, eszméivel, programjával a tévében, rádióban vagy az újságok hasábjain.

Ugyanez a „háborítatlansághoz való jog” iránti igény fogalmazódik meg román oldalakon is. Eszerint többségi honfitársainkat alapvető jogaikban sérti, hogy időnként találkozniuk kell a magyarság követeléseivel. Annyira egyértelmű a számukra a kérés jogtalansága, hogy nem is akarják visszautasítani, már a felvetés is zavarja őket.

Érdekes, hogy miközben egyre nehezebben viseljük el a miénktől eltérő véleményt, a magyar média – irányultságtól függetlenül – az iróniától a dührohamig terjedő reakciókkal illeti az amerikai egyetemeken elterjedt „biztonságos terek” (safe space) gyakorlatát. Ezek olyan helyek, ahol a szólás- és sajtószabadság nem érvényesül, mégpedig azért, hogy senkinek ne kelljen találkoznia bántó megnyilvánulásokkal, sőt kritikával vagy ellenvéleménnyel sem. Amivel nem is volna semmi baj, ha a „safe space”-ben szocializálódó hallgatóknak nem kellene egy szép napon kilépniük a Világba, amely nem mindig bánik kesztyűs kézzel a kizárólag pozitív élményekre berendezkedett széplelkekkel. Sajnos ez nem csak az egyénekre érvényes. Nem akarhatunk olyan társadalomban élni, amelynek az ablakán sokévi „safe space” után egyszer csak bekopogtat a valóság.

Fotó: fee.org