Kommentelőim többször is szóvá tették, hogy engem miért a német és nem a román demokrácia fogyatékosságai aggasztanak. Pedig a válasz kézenfekvő: a Németországi helyzet alakulása sorsunkat román állampolgárként és kisebbségi magyarként legalább annyira befolyásolja, mint a hazai fejlemények. Sőt, mivel a román hatalom mindig is Európa és a világ meghatározó hatalmi centrumaihoz való alkalmazkodásra, sőt, a kívülről érkező elvárások szinte már feltétel nélküli kiszolgálására alapozta, és alapozza ma is belpolitikai mozgásszabadságát, a németországi fejlemények számunkra is meghatározó jelentőségűvé válhatnak.

Németország, illetve a németek által dominált Európai Unió szerepét az új amerikai kormányzat kiszámíthatatlanságából fakadó bizonytalanság is felértékelte.

Márpedig Németországban látszatra semmi különös nem történik, folyik ugyan a választási kampány, de az, hogy Angela Merkel marad a kancellár vagy Martin Schulz veszi át a hatalmat, nem sokat változtathat, hiszen külpolitikai vonatkozásban, illetve az Európai Unió jövőjére vonatkozóan kettejük közt nemigen tapasztalni releváns különbségeket.

A mélyben azonban jelentős változások érlelődnek. Ezeket nemcsak az jelzi, hogy újabban a német sajtó a legkényesebb kérdésekben is vállalja az igazmondást, hanem főként azok az információk, melyekhez ily módon a német választópolgár immár hozzáférhet.

Első alkalommal történik meg, hogy a Die Welt című napilap szalagcímben jelenti be: „Tizezer szalafista él Németországban. Riasztó szám.” És valóban az, hiszen elvben bármelyikük virtuális terroristának tekinthető. Márpedig nincs az a titkosszolgálat, mely tízezer embert folyamatosan és módszeresen megfigyelhet.

De még csak nem is ez a legsúlyosabb probléma. Az igazi gond az, hogy a megfigyelés ténye a megfigyelteket elkerülhetetlenül traumatizálhatja, s a Willkommenskultur eredeti célkitűzéseit, azaz a muszlim népesség akadálytalan „integrációjának” esélyeit teheti, sőt, bizonyosan teszi is kérdésessé. Így aztán a legitim erőszak által kiváltott, fokozatosan kölcsönössé váló bizalmatlanság szinte már borítékolható. A Willkommenskultur bódulatában a német politikai elit valóban megfeledkezett arról, hogy a tolerancia és jogállam követelményei közt az ésszerű összhangot kialakítsa. A bevándorlókkal nem csak azt kellett volna közölni, hogy Németország szívesen fogadja őket, de azt is, hogy aki az országba beteszi a lábát, annak alkalmazkodnia kell az ország törvényeihez. Aki erre nem hajlandó, annak késedelem nélkül távoznia kell.

Ehelyett a német nyelv és kultúra elsajátítására esett a hangsúly. Abban a hitben, hogy a német nyelvtudás mintegy varázsütésre a mentalitásokat is átalakíthatja. De már az is merő naivitás, hogy a német nyelv egy-két év alatt anyanyelvi szinten elsajátítható. S az sem biztos, hogy ez lenne a megoldás. A magyarországi svábok anélkül lettek a magyar állam lojális polgárai, hogy anyanyelvüket feladták volna. A második világháborút követő kitelepítést szinte senki nem akarta elfogadni, s az „anyaországból” is tömegesen szöktek vissza Magyarországra.

A leginkább „migránspárti” politikai körök által is követendőnek tartott asszimilációs kényszer a szándékolttal ellentétes hatást érhet el. A Die Welt már ma azt diagnosztizálja, hogy a „befogadó államba vetett bizalom ingott meg… Ez a számla azért, hogy a rendőrséget leépítettük és a veszélyt bagatellizáltuk.” A szerző ezeket a fejleményeket „a múlt miatti lelkiismeret furdalás és a jövőre vonatkozó képzelethiány” rovására írja. Igaz, végül megállapítja, hogy „Bár megkéstünk, talán még sincs túlságosan késő ahhoz, hogy a sérült bizalmat megpróbálhassuk helyreállítani.”

Nem lesz könnyű, hiszen magán a német társadalmon belül is növekszenek a feszültségek. A német gazdaság ugyan dübörög, az exportbevételek rekordokat döntögetnek. Ennek ára azonban, amint arra évek óta számos német közgazdász figyelmeztet, a középrétegek elszegényedése. Az állítás paradoxnak tűnik, pedig nem az. A német „gazdasági csoda” ugyanis a német munkabérek erőteljes visszafogásán alapul. Bármennyire is különös, a német siker nem annyira a magasabb termelékenységen, mint inkább a francia, spanyol, olasz, portugál, sőt korábban még a görög munkabérekhez viszonyítva is alacsony német jövedelmeken alapul.

A Süddeutsche Zeitung információi szerint a középrétegek életszínvonala stagnál, sőt, a német munkavállalók alsó 40 százaléka ma kevesebbet keres, mint a 90-es évek elején. Annak ellenére is, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelem mindvégig látványosan növekedett. A következtetés magától adódik: a többlet teljes egészében a gazdagok zsebébe vándorolt.

S ami még riasztóbb, a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy a jövőben is ez fog történni. Minden épeszű ember tudja ugyanis, hogy bár a Willkommenskultur a két világháborúban súlyosan sebzett nemzeti önérzetnek nagyon is kapóra jött, voltaképpen mégiscsak a német nagyvállalatok munkaerőgondjainak megoldását kellett volna szolgálnia. A válogatás nélkül menekülteknek aposztrofált bevándorlókat ennek ellenére a német államnak kell ellátnia, lakáshoz juttatnia, németre, illetve szakmákra tanítania. Az olcsón megvásárolható munkaerőből azonban továbbra is a nagyvállalatok fognak – nem is akármilyen – hasznot húzni.

A „menekültekkel” kapcsolatos kiadásokat a politikum ráadásul mélyen alábecsülte. Hogy mennyire, azt a Handelsblatt egyik tanulmányának címe mondja ki: „A társadalmi költségek robbanásszerűen növekszenek és senki a kisujját sem mozdítja.” A fizikus Angela Merkel megnyitotta a határokat, de még csak hozzávetőleges számításokat sem végzett, illetve végeztetett, hogy mibe fog ez kerülni. Az említett tanulmány szerint a szociális ellátórendszer a német állam gazdagsági hatalma ellenére is az összeomlás szélére jutott. Nem csak a középréteg jövedelmei stagnálnak, de – német mércével mérve – a nyugdíjak is nyomorúságosak, az egészségügyben katasztrofális viszonyok uralkodnak. Kevés a nővér, s aki van is rosszul fizetett. Az orvosok – állítják az egészségügyi alkalmazottak – ahelyett, hogy meggyógyítanák a betegeket gyakorta kénytelenek „meggyilkolni” őket. A Süddeutsche Zeitung adatai szerint csupán a rossz higiéniai feltételeknek évente hivatalos adatok szerint 15 000, nem hivatalos adatok szerint 40 000 ember (!) esik áldozatul. (Miközben Németország támogatja az amerikaiakat abban, hogy száz szír halott „miatt” egy újabb világháború szélére sodorják a világot.) S mivel a központi kormányzat a terheket a helyhatóságokra hárítja, a városok is reménytelenül eladósodnak.

Ilyen körülmények közt pusztán idő kérdése, hogy a társadalmi feszültségek az állampolgári kohéziót is aláássák.

A német ember szereti meghatottan szeretni önmagát. Ennek az állításnak a gyakorlati fel- és elismeréséhez elegendő egy német „romantikus” vígjátékot végignézni. Az émelyítő és sokszor gyermetegen naiv német giccsnek még Törökországban sincsen párja. De az önimádat mindig öngyűlölettel jár együtt. Félő, hogy a Willkommenskultur végérvényes bukása a német nacionalizmust fogja regenerálni. Úgy tűnik, egyelőre csupán a tudatok legmélyén zajlik az „ébredés”, a pszichológiai és szociális fékek ugyanis még hallatlanul erősek. De minél szorosabb a fedő, annál fékezhetetlenebbé válhat a nyomás. A német és a „migráns” lelkekben is.

A következményekre (még ha reménykedünk is benne, hogy elkerülhetők) nekünk sem árt felkészülni, hiszen azok egészen bizonyosan bennünket is érinteni fognak. A hitleri őrület is pestisszerűen söpört végig egész Kelet- és Közép-Európán.

Fotó: hirgate.com