Bár egy kicsit elkapkodta, mert szerdán állt kamerák-mikrofonok elé a szaktárca vezetője. Üzenetét többféle regiszterben lehet olvasni: valójában olyan volt, mint egy futballbíró, de legyen bár csak egyszerűen játékvezető (hadd maradjon ki a foci legalább ebből a meccsből), akit mindkét csapat megkörnyékezett, az egyik a mérkőzés előtt, a másik meg a szünetben. Tudorel Toadernek ezek után már csak az maradt, hogy bölcsen taktikázzon vagy taktikázva bölcselkedjen, amolyan vagy-vagyot játszott, ahol a logikai hangsúly a kötőjelen van.

A miniszter kimondta, hogy nem lehet a gyeplőt a lovak közé ejteni, még akkor sem, ha a préri peremén feldereng a korrupció bíboros alkonya, de a szekeret azért menetirányban illene tartani, és a következő postaállomásig mindenképp marad a fogat, meg a bakon ülő személy(ek). Meg hogy végre lesz törvény adta jogkörével teljes mértékben élő kormánytag egy recsegő-ropogó kabinetben.

Hátrébb lépve, hogy az eastern panorámája teljes fesztávolságában érvényesüljön, szóval kicsit eltávolodva a tegnapi nyilatkozattól és annak közvetlen szemantikai-szakmai holdudvarától, némi savanykás-kesernyés elégtételt kényszerülünk elkönyvelni; hogy egyre koherensebb a maga nemében ez a tájék: adminisztrációjában túlméretezett és ultracentralizált, tehát nem hatékony, oktatásában rapszodikusan teljesítő, egészségügyében alulpénzelt és rosszul szervezett, iparában aránytalan, agráriumában viszonylagos, turizmusában sablonosan jelképes, szállításában haddnemondjam. Miért lett volna épp az igazságügy az üdítően exceptált terület, hol (jog)harmónia, profizmus, minden jóakarat egyetlen célt, a jogállamiságot szolgálná? Ebben az összefüggésben Toader első erőpróbája nem egyéb, mint konstatálása –  immár hivatalosan – annak amit ez az alrendszer az utóbbi évtizedben fokozatosan kigyöngyözött magából. S amire a sajtó is – jórészt félszegen és visszafogottan – utalni merészkedett. A túlzott hatalmi ambíciók olyan kisiklásokat eredményeztek, amelyek összességükben az igazságnak, mint szolgáltatott terméknek a minőségét tették kétségessé. Bár ha már itt tartunk, igazság, pontosabban a róla alkotott percepció éppen a szolgáltatás mikéntjétől torzult (és itt nem a bármely emberi tevékenységbe kódolt többnyire stabil arányú hibaszázalékra gondolok). A Dosztojevszkij-regények hangulatát idéző törvényszéki tárgyalók, az agyonterhelt bírák, gyengén képzett és szintén elégtelen számú kisegítő személyzet, „anakronisztikus kényelmi hányadossal” rendelkező fogdák, mindez csak díszlet, de része a történetnek. Ha valóban áll az, amit nem feltétlenül belső sugallatra szajkóznak döntnökeink, tehát, hogy a korrupció nemzetbiztonsági tényező, akkor a költségvetésben is a honvédelemhez fogható költségvetési támogatásban kellene részesüljön az igazságügy is. Elemi matekpélda: a nemzeti össztermék 0,38%-a, a tavalyi szelethez képest négy és fél százalékkal vastagabb szelet, aminek egytizedét a börtönviszonyok enyhítésére szánják. Szerkezeti és tervezésbeli hiányosságok.

Ami a szerdai miniszteri közszereplés másik – jóval áttételesebb vetületeit illeti – naivságból vizsgáznánk jelesre, ha szó szerint elhinnénk Toadernek, hogy az amerikai nagykövettel való szintén tegnapi találkozó egyszerű kronológiai baleset, nem egyéb, hogy Brüsszelben pár napja nem voltak sajtónyilvánosságot messze elkerülő megbeszélései, és hogy az államfővel való négyszemköztin pusztán átlagos infócsere zajlott. Bárhogyan is történt, Tudorel Toader úgy fenyítette meg a DNA vezetőjét és a legfőbb ügyészt, hogy közben odakacsintott nekik a sorok között. Nem cinkos, könnyedén hamiskás jelzés volt, hanem egyértelmű figyelmeztetés. Csak azt nem tudom eldönteni, az ő esetükben a visszaesés súlyosbító körülmény, vagy éppen patyolatfehér ívet kaptak, amit jó időbe telik, míg piszkozattá pacáznak a mától elkövetendő jogi malpraxisok.

Fotó: iw.ro