Mörcisor után közvetlenül már megint időszerű a megújulás a klorofilkokárda, melyet stílusosan az ország mellényére tűzhetünk, mert ezt diktálja ilyenkor mindig a kalendárium. A parlamenti munkanaplóban is igazodtak a trendhez, hiszen a mínuszfokok enyhülésére rímelve könnyíteni szándékszanak a zöld környezetben elkövetett zabrálásra kiszabható büntetéseket.

Mindezt úgy, hogy a szigorítások már kézzelfogható eredményeket produkáltak: visszaszorulni látszik a druzsbás elán, vagy legalábbis megtorpanni. A famaffiáról cikkező sajtó ugyanúgy kampányszerűen foglalkozik a témával, mint ahogyan maga a téma is szezonálisan kerül a közérdeklődés homlokterébe.

Pedig itt eleve lépéselőnyből indulna az ország; európai viszonylatban még mindig üde foltként jelenünk meg a térképen. Valójában nem építeni, befektetni kell, tervezni és megvalósítani, mint például egy autópálya esetében, egyszerűen csak megóvni, szervezetten és kitartóan odafigyelni arra ami adott, erdeink egészségére és épségére. Ehelyett csak arra futotta, hogy ország-promó ürügyén levélmotívummal lobogtunk végig, de abban sem volt köszönet, és a lendület is ellibbent. Lehet ugyan az is attrakció, hogy a helikoptertávlatból is riasztó erdőirtásokra katasztrófatúrákat szervezünk, vagy hollywoodi produkciók díszleteként adjuk bérbe, de ez igencsak efemer hatású variáns, profitban-renoméban egyaránt.

Szakemberek vívnak majdhogynem közelharcot a felelős minisztérium illetékeseivel, hogy újabb védett területeket lehessen a már meglévő rezervációk listájára feltuszkolni. Ők, a tisztviselők meg nem értik vagy úgy tesznek mintha, mert minden egyes dosszié csak fejtörést, utánajárást, a helyi potentátokkal és érdekcsoportokkal való meccseket jelent, tehát munkát és vesződést.

A zöld hullám, mint említettem, időszakosan elönt bennünket (alapjáratban mi egy hullámzó ország lennénk, ami egy átutazónak akár élményszámba is megy-itt belül jó eséllyel a tengeribetegség állandósulását hozza): Verespatak ügye révén sikeresen lehetett néhány éve tematizálni, nemzeti dimenzióban megjeleníteni az ökoérzékenységet. A kampány alábbhagyott, maradt a protestáló attitűd, amelyet egyes antropo-, szocio-, politológusok mindenképp pozitív hozadékként értékelnek. Ugyanakkor az egykori aranybánya környékére irányított civil össztűz el is vonta a figyelmet arról, hogy másutt, nem is olyan távol Verespataktól továbbra is megoldatlan környezetvédelmi gondok lappanganak, bugyognak fel.

A városi zöld-faktor folyamatos fakulásáról például méltánytalanul kevesebb szó esik, itt is kell történnie valami látványosnak, címlapra kívánkozó botrányszagú sztorinak, mint amilyen Kolozsváron a Petőfi utcában frissen megejtett fanyüvés, amit nemes céllal, egy szálloda építésével indokoltak a tettesek. Kétségtelen, hogy szállodákra, kulturált turistaellátásra szükség van, ha továbbra is úgy tekintünk az idegenforgalomra, mint reményteljes (de még korántsem húzó)ágazatra. A helyi sajtó utánajár, megírja az esetet, annak lesz valamilyen – a letarolt fák szempontjából közömbös – következménye. A város, jelesen Kolozsvár (de bármely más várossal gond nélkül behelyettesíthető) mellékutcáin eközben továbbra is ott tátonganak a leendő csemetéknek kialakított köröndök, és a tavaszi koronakialakítás ürügyén újra felsír a láncfűrész a parkokban, játszótereken.

Fotó: stopco2.ro