Obama első elnöki beiktatásakor még csaknem teljes volt a konszenzus. Mindenki meg volt győződve róla, hogy elnökké választása fordulópontot jelenthet az Amerikai Egyesült Államok, sőt az egész nyugati civilizáció történetében. Az amerikai, de még az európai sajtó is (amint azt a svájci Die Weltwoche újságírója megjegyezte: korábban csak Üzbegisztánra, vagy Kazahsztánra jellemző) hurráoptimizmustól, ujjongó újságcímektől, messianisztikus várakozásoktól volt hangos. Az amerikaiakat soha nem látott eufória töltötte el. És nem minden alap nélkül. A siker ugyanis aligha lett volna lehetséges, ha Obama mögött nem sorakozik fel a demokrata tábor, ha a fehér társadalom legkülönbözőbb csoportjai, köztük az egykori rabszolgatartók számos leszármazottja is, nem rá szavaz. Obama megválasztásában a kommentátorok annak a demokratikus berendezkedésnek a világra szóló sikerét ünnepelték, mely viszonylag rövid idő alatt nem csak arra bizonyult képesnek, hogy a rabszolgaságot, majd a faji megkülönböztetést felszámolja, de arra is, hogy a korábban kiközösített, megalázott kisebbség egy tagját válassza meg a világ leghatalmasabb államának elnökévé. Ez a fordulat szinte már csodának tűnt. Nem csak négerek (a hivatalos szóhasználattal afro-amerikaiak) tomboltak az örömtől, de a fehéreket is mélyen meghatotta önnön nagyszerűségük.

Igaz, akadtak kételkedő hangok is. A New Yorki Zsidó színház igazgatója, Tuvia Tenenbom például terjedelmes tanulmányban adott hangot kételyeinek. Ugyanis éppen Obama megválasztásának napjaiban tartották az amerikai színházigazgatók közgyűlését, melyen a 2008-as színházi évad fődíjait is kiosztották. A két legfontosabb díj kitüntetettei (ez is része volt a közhangulatnak) afro-amerikaiak voltak. A több száz színházigazgató közt azonban nem volt egyetlen afro-amerikai sem. S a közgyűlést követő banketten, melyet New York egyik legdrágább szállodájában tartottak, a kitüntettek cekkjét alapítványi pénzekből kellett fedezni, mert a kitüntettek nem lettek volna képesek rendezni a horribilis számlát.

S maguknak az afro-amerikaiaknak is akadtak – az általános eufória közepette is – fenntartásaik. Az egyik legjelentősebb néger érdekvédelmi szervezet vezetője úgy vélte, hogy Obama megválasztása merő fehér manipuláció, Obama személyében a lelkiismeret-furdalásokkal küszködő fehér társadalom ugyanis nem egy igazi négert, hanem egy sötét arcú fehéret juttatott hatalomra. Ezzel a látványos gesztussal igyekszik szőnyeg alá söpörni a négerek továbbra is megalázó társadalmi, gazdasági, kulturális helyzetével kapcsolatos problémákat.

A lelkesedés azonban még kitartott egy ideig. A közel-keleti rendezés érdekében tett erőfeszítéseiért Obama nem kis meglepetésre még a Béke-Nobeldíjat is megkapta. A Nobeldíj Bizottság ugyanis ezeket a diplomáciai sikereket is jobbára pusztán megelőlegezte számára. S Obama, bár erőfeszítései végül is nem jártak sikerrel, szándékaihoz legalább valóban hű maradt. Egyik utolsó döntése, az izraeli telepítéspolitikát elítélő ENSZ rezolúció megvétózásának elutasítása, ha utólag is, de továbbra is indokolttá teheti a Nobeldíj odaítélését. Kuba vonatkozásában is sikerült elérnie az áttörést. A két ország viszonya a több évtizedes ellenségesség után végre valóban normalizálódni látszik. S az Egyesült Államoknak Obama elnöksége alatt lábolt ki a gazdasági válságból is. Az ő szavaival: ma jobb amerikainak lenni, mint nyolc esztendővel ezelőtt. S ő volt az egyike azoknak, akik meghatározó szerepet játszottak a párizsi Klímakonferencia megszervezésében és sikerességében is.

Sajnos a kudarcok listája sem rövidebb. Kormányzása alatt a szegények és a gazdagok közti szakadék tovább mélyült, a középosztály helyzete a gazdasági fellendülés ellenére is jól érzékelhetően romlott. Ami a belső ellentéteket is tovább élezte. Annak ellenére is, hogy – beiktatásakor – a demokraták és a liberálisok közti – szinte már a szélsőséges nacionalizmusra emlékeztető – ellenségeskedés felszámolását, az ellentétes táborok közti demokratikus vita és versengés légkörének visszaállítását ígérte. A két tábor közti szakadék azonban, amint azt a választási kampány és az azt követő fejlemények is mutatják, ma mélyebb, mint korábban bármikor.

Explicit ígérete ellenére az orosz-amerikai viszony sem javult, sőt, szinte már a hidegháború korszakára emlékeztető lépésekig fajult, s hatalmának utolsó napjaiban is tovább mérgesedett. Az amerikai emberjogi diskurzus őszinteségét megkérdőjelező guantanamoi börtönerődöt sem sikerült maradéktalanul felszámolni. A szíriai konfliktus vonatkozásában szintén nem tudta tartani ígéreteit. Következetlennek és – a héják szemében – gyengének mutatkozott. Bár eredeti jelszava az volt, hogy Assadnak mennie kell, kritikusai szerint nem volt képes megragadni a kedvező pillanatot, s ezzel az oroszokat hozta játékba. Bizonytalankodása teremtett lehetőséget az Iszlám Állam létrejöttére is. Az utólag általa is hibás döntésnek nyilvánított líbiai beavatkozásról nem is beszélve. A hírhedt amerikai titkosszolgálat, az NSA egész világra kiterjedő lehallgatásainak és megfigyeléseinek sem volt képes határt szabni. Ahogyan a feketék elleni rendőri erőszakot sem tudta megfékezni. A fehérek és az afro-amerikaiak viszonya ma rosszabb, mint beiktatásakor.

Így aztán aligha csodálkozhatunk rajta, hogy két elnöki ciklusának lezárulását nem fáklyásmenetek és hálaünnepségek kísérik. A hatalomtól való rezignált búcsút az utód, Trump elleni dühödt tüntetések és ellentűntetések homályosítják el.