A hazai közmédia működését szabályozó 41/1994-es törvény fölött már jócskán elrepült az idő. Átszabására, vagy egy új, az aktuális sajtóviszonyokat tükröző jogszabály kidolgozására több kísérlet, pontosabban előkészítő hadmozdulat is történt. Most, hogy a 102 eltörlendő adó és illeték között ott szerepel a rádió- és tévéilleték is, újfent, de már másként, nyomasztó sürgősséggel került napirendre a kérdés. Jelenleg a még érvényes 41-es törvény tételesen jelöli meg a közmédia működéséhez szükséges forrásokat: a Parlament által elfogadott éves költségvetési keretet, a rádió- és tévéilletékekből befolyó összegeket, a reklámból, szponzoroktól származó pénzt. Ugyanakkor a frissen megszavazott teherkönnyítési csomag is érvényben van, eszerint az illeték már nem szerepel a behajtandó-befizetendő tételek között. A róka fogta csuka állapotból csak gordiuszi módszerrel lehet kilépni. Ám egyáltalán nem közömbös, hogy a képzeletbeli szablya hol, milyen szögben nyesi el a csomót. A képletet bonyolítja (és a megoldás imperatívuszát hatványozza), hogy mindeközben a 2017-es büdzsét is meg kell szavazni, s a módosításokat a költségvetés végszavazása előtt meg kell ejteni.

Kissé didaktikusan és lecsupaszítva, a mesebeli hármas út előtt toporgunk. Ami valójában szimpla elágazás, ha a háttérben nem ismernénk fel egy sunyi kis ösvény halovány körvonalait is. A parlament dönthet úgy (mivel a közmédia törvénye sarkalatos, és a T. Háznak kell voksolnia róla), hogy egyszerűen kiiktatja a „zavaró” mondatot, mintegy megszabadítja a taksától a szöveget: a jogszabály teste amúgy változatlan marad; vagy a honatyák és -anyák élnek a hirtelen jött lehetőséggel, nekigyürkőznek, munkacsoportba szerveződnek, és kitartó műhelymunka árán merőben új médiatörvényt küldenek a plénum elé. Ez utóbbi kevésbé valószínű, de azért megér még néhány leütést, mert itt sejlik fel az a bizonyos ösvény: a tévé és rádió összeboronálása, a két médiaintézmény egyesítésének eddig búvópatakként fel-felbukkanó ötlete (egyes politikai aktoroknak már majdnem rögeszmés refrénje).

Bárhogyan történne is, mindegyik variáns tartogat a média közszolgálati jellegét fenyegető, azt alaposan erodáló következményeket. A kereskedelmi médiavállalkozások részéről többször is elhangzó vád, miszerint a Román Televízió és a Rádiótársaság méltánytalanul részesül az illetékben, mert ezáltal elbillen a versenyhelyzetre jellemző egyensúly és esélyarányosság, némileg könnyen kivédhető azáltal, hogy – legalábbis a még érvényben levő törvény szerint – a közmédia olyan szolgáltatást nyújt, amelyhez mindenki hozzáférhet. Vagyis a jogi keret az információhoz való jogra összpontosít. Hogy van, aki ezt a szolgáltatást nem igényli, az személyes döntés kérdése, de az elvi lehetőség biztosított. (Eltekintek ezúttal attól, hogy a köztévé és rádió sajtótermékként mennyire felel/nem felel meg a szakmai követelményeknek, bár valóban megér egy külön litániát.) Sajátos státusa révén a közmédia olyan szerepköröket vállal fel, amelyeket egy piaci alapon működő tévé vagy rádió nem tud, de nem is akar biztosítani. És nem azért, mert nem érdekelné a művelődés, a helyes nyelvhasználat, az ismeretterjesztő funkció. Egyszerűen nem illik a profiljába mindez (meg hát nem is éri meg, mert jóval költségesebb műfajokat feltételez, és némelyik produkciót, mint teszem azt egy rádió- vagy tévészínházat nehéz elképzelni reklámhordozó felületként. Elrettentő példaként képzeljük el, amint A kopasz énekesnő adaptációját egy fodrászszalon támogatja hirdetéseivel.

Sajtó és politikum viszonya tematizálta az évkezdetet, s e kérdéskör most más szinten, de megint előtérbe tuszkolja a problémát: ha ezentúl köztisztviselő lesz a közmédia alkalmazottja, valószínűleg új bértábla szerint fizetik majd, más kötelezettségei és jogosultságai lesznek. De ezen felül maguk az intézmények (ám lehet, hogy csak intézmény, amennyiben a centralizáló szándék révbe jut) is másmilyen besorolásba kerülnek. Ki garantálja, hogy ha idén akár az eddigi büdzsékhez fogható összeget szavaznának is meg, jövőre nagyjából ugyanekkora keretből lehet majd gazdálkodni és… tervezni, legalább középtávú stratégiákat körvonalazni. Miként oldható majd meg a műszaki fejlesztés vagy akár kapitális gondok (például egy adáspult lepukkanásának) azonnali orvoslása. És egyáltalán, hogyan kérhető majd számon a kiegyensúlyozott, korrekt tájékoztatás, ha minden évben ott himbálja magát a hogyantovábbok eddiginél súlyosabb kérdéskötege a közmédia menedzsereinek különben is el-elködösülő tekintete előtt.

Fotó: mosaicon.hu