Sokaknak a Brexit és Donald Trump megválasztása, a tömegek lázadása, a liberalizmus haldoklása vagy a magyar focicsapat váratlan jó teljesítménye jelentette az év eseményét, számomra a veszteség volt a 2016-os év szava. Soha nem kellett annyi nekrológot írnom, mint idén, soha nem vettünk búcsút annyi meghatározó művésztől, mint ebben az évben. Olyanoktól, akik nemzedékek számára jelentették a filmet, a zenét, az irodalmat vagy épp az újságírást.

A Szegeden született, Amerikában befutott Zsigmond Vilmos operatőr; az intézménnyé nemesedett Réz Pál, a Holmi maga; Kertész Imre és Esterházy Péter, akik nélkül sokan nem is tudnák feltenni Magyarországot az irodalom térképére; a magyar származású, szintén Nobel-díjas Elie Wiesel; Kőrösi Zoltán, akinél megbízhatóbban teljesítő és gondoskodóbb írót nem is nagyon tudtam elképzelni; a filmrendező Kamondi Zoltán; a fotóművész Szipál Márton; az irodalomtörténész, szinte márkanévként emlegetett Szegedy-Maszák Mihály; a színháztörténész és -kritikus Gerold László; az Álomarcú lány és a Nem adom fel magyar hangja, Somló Tamás; az LGT és Omega alapítója, Laux József; az Adj helyet és a Közeli helyeken szerzője, Dévényi Ádám; a zongoraművész Kocsis Zoltán, akinél jobban senki sem értette Bartókot; Megyesi Gusztáv és Bernáth László, akik nélkül a magyar sajtó aranykora nem is lett volna aranykor és Psota Irén, akit nem kell bemutatni senkinek.

A zenészek közül David Bowie, Prince, Leonard Cohen és pár nappal ezelőtt George Michael. A színészek közül Alan Rickman, Gene Wilder, pár nappal ezelőtt a csigás hajával ismertté vált Carrie Fisher, és a pofonok királya, Bud Spencer. Edward Albee (Nem félünk a farkastól) és Peter Shaffer (Amadeus) drámaírók, Michael Cimino (A szarvasvadász) és Andrzej Wajda, aki életművéért Oscar- és Európai Film-díjat is kapott. Umberto Eco, aki az volt az irodalomban, mint a fociban Johan Cruijff, aki szintén idén távozott közülünk. És a napfény bohóca, Oleg Popov.

Volt, aki azt írta a névsor kapcsán, hogy a világunkat alkotó és alakító művészek voltak, azok, akiknek elvesztése után még az is felmerül, hogy van-e még világunk egyáltalán. Mármint a mi nemzedékünknek, akik az ő írásaikon, filmjeiken, zenéjükön nőttünk fel, lettünk azzá, akik ma vagyunk. Akik, ha úgy hozta a lépés, helyettünk is fogalmaztak, vagy csak épp oda irányították a tekintetünket, ahová kellett. Persze sem a világunk, sem az általuk teremtett értékek nem tűntek el, a veszteség mégsem pusztán fájdalom, a hiány felmérése azóta is tart, csak ocsúdnánk már végre fel a konstans döbbenetből, adna az élet vagy a halál levegővételnyi időt, hogy legalább szavakba önthessük, azt, ami nincs többé. De az már most látszik, hogy ennek az évnek a sebeit nem lesz könnyű begyógyítani, főleg ami a magyar irodalmat, könnyű- vagy komolyzenét illeti. Sokan lezárt életművet hagytak maguk mögött, mások fontos műveket vittek magukkal, amikről már csak jegyzetek, félig készült oldalak, baráti beszélgetések árulkodnak.

Ám legtöbbször talán nem is annyira a művek hiányoznak majd, hiszen azokra bármikor rá lehet keresni, le lehet venni a polcról, hanem a szemléletmódok. Ahogy Kertész figyelte kíméletlenül a holokauszt örökségét, az ezzel viaskodó Európát, Esterházy mindig éles tekintetét, akinél jobban talán senki sem tudta volna elmagyarázni, hogy mit is jelent egy olyan fórum elvesztése, mint a Népszabadság, Megyesi Gusztáv humorát és Kocsis igényességét, a mércét magát, a beszédmódot, hogy iróniával kell visszavágni azoknak, akik legszívesebben átírnák az életünket.

Az kevés, hogy hiányozni fognak.

Az aktuális politikai acsarkodások, elmúlt és leendő trámpkodások, brexitkedések és orbániádák pont erről szeretnék elterelni a figyelmet: hogy van valahol egy másik hely és ország, ahol nem a politikusok rövidlátó értékeik szerint rendezik be a kirakatot, pusztán azért, mert más mércével mérnek. Ahol olvasnak, zenét hallgatnak, filmeket néznek. Élnek. Kertészül, megyesiül, dévényiül. Amíg hagyják őket. De amíg hagyják, addig leszünk.

Jövőre is.